Mikor idegesek az emberek?
Szabadság, 1997. augusztus 12., IX. évfolyam, 184. szám
Rendőrpajzsok recsegtek-ropogtak a tömegnyomástól, prefektúrai ablakok törtek be, ülősztrájk bénította meg a vonatforgalmat, mert bezárnak 17 vállalatot. A sok ezerből. Az egy intézkedés alá eső tyúkszemek számától szinte függetlenül tömeges felhördülés a válasz az érzékeny testrészt érő taposásra.
Mert az emberek idegesek.
Ezzel szemben három vagy négy politikai tömörülés, további öt vagy hat pártocska, kb. ugyanennyi újság és lapocska azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy az egész román nemzetnek és különösképpen az erdélyi románságnak a tyúkszemére léptek a tanügyi és a közigazgatási törvényt módosító kormányhatározattal. Ugyanezek a hangadók a román önérzet eltűrhetetlen sértésének nevezik a magyar főkonzulátus megnyitását Kolozsváron és állami felségjelének kifüggesztését a város főterén. Csakhogy ezektől az eseményektől nem lett tömegnyomás. Kolozsvár főterén egyetlen spontán tüntető akadt, aki a konzulátusavatás napján morgott, a környezetébe tévedő emberek azonban – nem csak magyarok – elhatárolódtak tőle, ahogy ezt mostanában mondani szokás. A későbbiekben pedig a nemzet egyszerű fiai közül mindössze három közterület fenntartó alkalmazott vett részt a diplomáciai merényletben, bemagolva a milliókat érő nemzeti-szocialista frázist. A kétnyelvű táblák körül sem alakult ki csődület. A mindössze két vagy három mocskolódó az éj vagy a rendőrség leple alatt fejezte ki „a román nemzet rosszallását”. Hasonló a helyzet a tanügyi reformmal. A tömeg egyetlen magyar iskolát sem rohamozott meg egységpárti jelszavakal.
Mert nem idegesek az emberek?
Tudom, nem jó kihívni a sorsot, nem kívánatos ötleteket adni, mert köztudott, hogy a bezárásra ítélt vállalatok munkásai sem csak a saját fejüktől vonultak ki az utcára, hecceli őket az ellenzékbe szorult baloldal. Viszont az is köztudott, hogy ugyanaz a baloldal a magyarok ellen is hecceli a népet. Iliescu, Funar és/vagy Tabără, Vadim Tudor, valamint az Adevărul (vagy Scânteia) azt szeretné elérni, hogy legalább akkora tömeg ostromolja a marosvásárhelyi helységnévtáblákat, mint 1990 márciusában az RMDSZ székházát. És ennek érdekében legalább olyan mélyreható agitációs és szervező tevékenységet fejtenek ki, mint akkortájt. A tét legalább akkora. Hét évvel ezelőtt hatalmukat akarták megtartani, most visszaszerzéséért törik magukat. És mekkora gyönyör lenne számukra, ha „nemzetárulás és magyarbérenckedés” miatt bukna meg ez a kormány!
Csakhogy a nép, ha nem találják el valamely reális tyúkszemét, nem hajlandó táblákat, ablakokat és fejeket törni. Mert túl gyakran rászedték mondvacsinált rémképekkel. Most kezd beigazolódni az a jellemzés, amit eddig főleg nyugati szalonok számára tálaltak vezetői a román népről: valóban béketűrő. Itt azért sem lesz sohasem Jugoszlávia, mert nincs meg hozzá az objektív tünetegyüttes: radikális kisebbség és vérengző többség. 1990-ben sem volt etnikai robbanásveszély, hiába riogatják vele még most is a közvéleményt. Nem a román nép és nem ösztönösen támadt a marosvásárhelyi magyarokra, hanem csak a felbérelt és megszervezett, buszokkal szállított zsoldossereg.
Ezek az öszefüggések mindegyik titkos és hírszerző szolgálat előtt nyilvánvalóak. Például a magyar főkonzulátus felavatásakor a kolozsvári Főtért nem népesítették be álruhás kékszeműekkel, és a két külügyminisztert a várakozók sűrű sorfala között engedték be az épületbe. Utána a tömeg is bemehetett, hogy szakadt le a lépcsőház. Az illetékesek jól tudták, hogy tömegharagnak nyoma sincs. Ezzel szemben a népszerűtlen gazdasági intézkedés nyilvánnosságra hozatala előtt riadókészültségbe helyezték a csendőrséget, és így a pajzsos rendfenntartók pillanatok alatt körbefogták a ploiești-i és a brăilai prefektúrát.
A belügyminiszter kolozsvári látogatásán kertelés nélkül kimondta: nincs tömegalapja az újabb kisebbségi intézkedések nyomán keletkezett etnikai feszültségnek. Ez azt is jelenti, hogy ha azt a néhány embert, aki piszkálja a ....-t, felelősségre vonnák, végre csend lenne. Legalább ezen a téren. Úgyis volna elég dolguk a köznyugalom felelőseinek.
Hogy miért nem következik be a felforgatók közömbösítése? Talán mert nincs megfelelő módszer. Demokráciában állítólag minden politikai vélemény szabadon kifejthető, legyen az akár fasiszta vagy kommunista. Németországban ugyan nem szabad Hitlert dicsőíteni, de meglehet, hogy az nem igazi demokrácia... Itt ezzel szemben büntetlenül hivatkozhatnak egyesek Ceauşescura a helységnevek „hivatalos” megállapításában.
Még lehet egy magyarázata annak, hogy a néhány felforgató vígan randalírozhat, de arra gondolni sem merünk. Iliescunak, ugye, szüksége volt rájuk, netán?...
Mert az emberek idegesek.
Ezzel szemben három vagy négy politikai tömörülés, további öt vagy hat pártocska, kb. ugyanennyi újság és lapocska azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy az egész román nemzetnek és különösképpen az erdélyi románságnak a tyúkszemére léptek a tanügyi és a közigazgatási törvényt módosító kormányhatározattal. Ugyanezek a hangadók a román önérzet eltűrhetetlen sértésének nevezik a magyar főkonzulátus megnyitását Kolozsváron és állami felségjelének kifüggesztését a város főterén. Csakhogy ezektől az eseményektől nem lett tömegnyomás. Kolozsvár főterén egyetlen spontán tüntető akadt, aki a konzulátusavatás napján morgott, a környezetébe tévedő emberek azonban – nem csak magyarok – elhatárolódtak tőle, ahogy ezt mostanában mondani szokás. A későbbiekben pedig a nemzet egyszerű fiai közül mindössze három közterület fenntartó alkalmazott vett részt a diplomáciai merényletben, bemagolva a milliókat érő nemzeti-szocialista frázist. A kétnyelvű táblák körül sem alakult ki csődület. A mindössze két vagy három mocskolódó az éj vagy a rendőrség leple alatt fejezte ki „a román nemzet rosszallását”. Hasonló a helyzet a tanügyi reformmal. A tömeg egyetlen magyar iskolát sem rohamozott meg egységpárti jelszavakal.
Mert nem idegesek az emberek?
Tudom, nem jó kihívni a sorsot, nem kívánatos ötleteket adni, mert köztudott, hogy a bezárásra ítélt vállalatok munkásai sem csak a saját fejüktől vonultak ki az utcára, hecceli őket az ellenzékbe szorult baloldal. Viszont az is köztudott, hogy ugyanaz a baloldal a magyarok ellen is hecceli a népet. Iliescu, Funar és/vagy Tabără, Vadim Tudor, valamint az Adevărul (vagy Scânteia) azt szeretné elérni, hogy legalább akkora tömeg ostromolja a marosvásárhelyi helységnévtáblákat, mint 1990 márciusában az RMDSZ székházát. És ennek érdekében legalább olyan mélyreható agitációs és szervező tevékenységet fejtenek ki, mint akkortájt. A tét legalább akkora. Hét évvel ezelőtt hatalmukat akarták megtartani, most visszaszerzéséért törik magukat. És mekkora gyönyör lenne számukra, ha „nemzetárulás és magyarbérenckedés” miatt bukna meg ez a kormány!
Csakhogy a nép, ha nem találják el valamely reális tyúkszemét, nem hajlandó táblákat, ablakokat és fejeket törni. Mert túl gyakran rászedték mondvacsinált rémképekkel. Most kezd beigazolódni az a jellemzés, amit eddig főleg nyugati szalonok számára tálaltak vezetői a román népről: valóban béketűrő. Itt azért sem lesz sohasem Jugoszlávia, mert nincs meg hozzá az objektív tünetegyüttes: radikális kisebbség és vérengző többség. 1990-ben sem volt etnikai robbanásveszély, hiába riogatják vele még most is a közvéleményt. Nem a román nép és nem ösztönösen támadt a marosvásárhelyi magyarokra, hanem csak a felbérelt és megszervezett, buszokkal szállított zsoldossereg.
Ezek az öszefüggések mindegyik titkos és hírszerző szolgálat előtt nyilvánvalóak. Például a magyar főkonzulátus felavatásakor a kolozsvári Főtért nem népesítették be álruhás kékszeműekkel, és a két külügyminisztert a várakozók sűrű sorfala között engedték be az épületbe. Utána a tömeg is bemehetett, hogy szakadt le a lépcsőház. Az illetékesek jól tudták, hogy tömegharagnak nyoma sincs. Ezzel szemben a népszerűtlen gazdasági intézkedés nyilvánnosságra hozatala előtt riadókészültségbe helyezték a csendőrséget, és így a pajzsos rendfenntartók pillanatok alatt körbefogták a ploiești-i és a brăilai prefektúrát.
A belügyminiszter kolozsvári látogatásán kertelés nélkül kimondta: nincs tömegalapja az újabb kisebbségi intézkedések nyomán keletkezett etnikai feszültségnek. Ez azt is jelenti, hogy ha azt a néhány embert, aki piszkálja a ....-t, felelősségre vonnák, végre csend lenne. Legalább ezen a téren. Úgyis volna elég dolguk a köznyugalom felelőseinek.
Hogy miért nem következik be a felforgatók közömbösítése? Talán mert nincs megfelelő módszer. Demokráciában állítólag minden politikai vélemény szabadon kifejthető, legyen az akár fasiszta vagy kommunista. Németországban ugyan nem szabad Hitlert dicsőíteni, de meglehet, hogy az nem igazi demokrácia... Itt ezzel szemben büntetlenül hivatkozhatnak egyesek Ceauşescura a helységnevek „hivatalos” megállapításában.
Még lehet egy magyarázata annak, hogy a néhány felforgató vígan randalírozhat, de arra gondolni sem merünk. Iliescunak, ugye, szüksége volt rájuk, netán?...