A megszorítások végtelen oszlopa
Szabadság, 1997. július 19., IX. évfolyam, 164. szám
Köztudomású, hogy a Ciorbea-kormányban gyakran 8-tól 9-ig tart a munkanap. Úgy értve, hogy ma reggel 8-tól holnap reggel 9-ig... Csoda, hogy a hét hónap alatt nem került sor részleges kormányátalakításra néhány egyéni összecsuklás miatt.
Hasonló munkaütemet diktálnak maguknak a kormánykoalíció pártvezérei is, hiszen azoknak a gyökeres változásokat előidéző kormányhatározatoknak politikai hátországot kell biztosítani. Azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a kormányba delegált párttagoknak teljesen szabad kezet adtak az ügyintézésben.
Szóval, kemény munka folyik ebben a kormánykoalícióban, és ezen belül az RMDSZ „kormányfrakciójában”, hiszen, mint kitűnt a kolozsvári SZKT-ülésen, csapatunk kisebbségben van a kormányzó többségben, minden vesszőért, írásjelért meg kell küzdenie.
De ha tekintetbe vesszük, hogy az ország megítélését romboló hét évnyi keserves erőlködéssel hozták létre a kisebbségi jogkorlátokat, és azok közül a legbántóbbaknak a lebontásához mindössze pár hónap elegendő volt, akkor a tollvonás könnyedségéhez hasonlíthatjuk a Ciorbea-kormány tevékenységét. Az Oktatásügyi Minisztérium előtt tüntető néhány Adrian Năstase és a bemocskolt kétnyelvű marosvásárhelyi névtáblák ellenére a mostani kormányhatározatok azt bizonyítják, hogy a tömegellenállás egy nagy humbug. Ez a tömeg arra megy, amerre utat mutatnak neki. Évszázadok során elhangzott nagyon sokféle útmutatás miatt saját mágnestűje elvesztette delejességét.
Nem szorul bizonyításra, hogy ha holnap visszatérnek a hatalomba a nemzeti és szociális pártok (az árnyalatnyi megkülönböztetés érdekében nem nevezzük azokat nemzetiszocialista pártoknak), ugyanígy, vagy még könnyedébben, egyetlen tollvonással állítják vissza a helyhatósági és a tanügyi törvény korábbi változatát, mit sem izgulva amiatt, hogy azután épp úgy végérvényesen búcsút mondanak a NATO-nak és minden egyéb nyugati nyalánkságnak, mint Szlovákia. Mi több, a történelemből ismert módon foknyival erősítenének a megszorításokon. Például a multikulturálisból is újra monokulturálist csinálnának.
Hogyan lehetne kisimítani az időszakos megszorítások végtelen oszlopát? Úgy, ha az ország népét nem lehetne tollvonásokkal kormányozni, ha a románságban tudatosulna, mi válik előnyére, és arról az útról többé nem hagyná magát eltéríteni.
Ehhez azonban szüksége volna egy alapos átnevelésre, mert ha vezetői megvárnák, amíg magától döbben rá a helyes útra, messze lemaradna minden vonatról.
Most itt a nagy alkalom. Az utóbbi hetekben a világban többször elhangzott: Thank you, sir! És amikor világot mondunk, beleértjük Bukarestet is, mert Bill Clinton itt is elmondta. Aki most jót akar a román népnek, naponta többször hangsúlyozza, hogy a Thank you, sir azért jár ki az országnak, mert a magyar kisebbség olyan korszakot élhet meg, amelyben felszusszanhat. Ettől minden normálisan gondolkodó, a saját nemzetének javát akaró román emberben megerősödne a feltételes reflex: mihelyt egy felszusszanásban lévő magyar polgártársat lát, elönti a biztonságérzet és a nemzeti büszkeség.
Ilyen megfontolásból a bukaresti Adevărul (amely a sokoldalúan fejlett szocialista újságírás vezérhajójából lett a nemzeti uszítás legnagyobb példányszámú szócsöve) legalább kétnaponta vezércikkben taglalhatná, hogy milyen üdvös lenne, ha a székelyudvarhelyiekkel nem mind erőszakoskodnának, legalább azt a városkát meghagynák a székelyeknek, mert ezért is kijárhatna néhány Thank you, sir. Roppant hatékony lenne, ha a marosvásárhelyi 1990-es események során gazdag népnevelési tapasztalatokra szert tevő Dorin Suciu arról cikkezne, hogyan fogadná Fălticeni lakossága, ha a református egyház stratégiai céljaként tűzné ki megtelepedését abban a városban.
Persze, ettől olyan messze vagyunk, hogy hasonlatért csillagászati mértékegységekhez kellene folyamodjunk. Mi több, újabban a közszolgálati tévében is mintha újra beleszólása lenne a műsorszerkesztésbe Cornelius Ros,ianunak: az udvarhelyieket piszkálják amiatt, hogy Bukarestből nem visznek oda elegendő román könyvet.
Most is legalább öt-hat égtáj felé mutatnak tehát utat a románságnak, megkönnyítve az ellentétes tollvonást egy esetleges újabb hatalomváltás utánra. Nagy kár. Mert ezt nemcsak mi látjuk – és mivel egyebet nem tehetünk, imádkozunk a Ciorbea-kormány megmaradásáért –, hanem a Nyugat is érzékeli, és negatív előjellel könyveli el a politikai stabilitás rubrikájában.
Hasonló munkaütemet diktálnak maguknak a kormánykoalíció pártvezérei is, hiszen azoknak a gyökeres változásokat előidéző kormányhatározatoknak politikai hátországot kell biztosítani. Azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a kormányba delegált párttagoknak teljesen szabad kezet adtak az ügyintézésben.
Szóval, kemény munka folyik ebben a kormánykoalícióban, és ezen belül az RMDSZ „kormányfrakciójában”, hiszen, mint kitűnt a kolozsvári SZKT-ülésen, csapatunk kisebbségben van a kormányzó többségben, minden vesszőért, írásjelért meg kell küzdenie.
De ha tekintetbe vesszük, hogy az ország megítélését romboló hét évnyi keserves erőlködéssel hozták létre a kisebbségi jogkorlátokat, és azok közül a legbántóbbaknak a lebontásához mindössze pár hónap elegendő volt, akkor a tollvonás könnyedségéhez hasonlíthatjuk a Ciorbea-kormány tevékenységét. Az Oktatásügyi Minisztérium előtt tüntető néhány Adrian Năstase és a bemocskolt kétnyelvű marosvásárhelyi névtáblák ellenére a mostani kormányhatározatok azt bizonyítják, hogy a tömegellenállás egy nagy humbug. Ez a tömeg arra megy, amerre utat mutatnak neki. Évszázadok során elhangzott nagyon sokféle útmutatás miatt saját mágnestűje elvesztette delejességét.
Nem szorul bizonyításra, hogy ha holnap visszatérnek a hatalomba a nemzeti és szociális pártok (az árnyalatnyi megkülönböztetés érdekében nem nevezzük azokat nemzetiszocialista pártoknak), ugyanígy, vagy még könnyedébben, egyetlen tollvonással állítják vissza a helyhatósági és a tanügyi törvény korábbi változatát, mit sem izgulva amiatt, hogy azután épp úgy végérvényesen búcsút mondanak a NATO-nak és minden egyéb nyugati nyalánkságnak, mint Szlovákia. Mi több, a történelemből ismert módon foknyival erősítenének a megszorításokon. Például a multikulturálisból is újra monokulturálist csinálnának.
Hogyan lehetne kisimítani az időszakos megszorítások végtelen oszlopát? Úgy, ha az ország népét nem lehetne tollvonásokkal kormányozni, ha a románságban tudatosulna, mi válik előnyére, és arról az útról többé nem hagyná magát eltéríteni.
Ehhez azonban szüksége volna egy alapos átnevelésre, mert ha vezetői megvárnák, amíg magától döbben rá a helyes útra, messze lemaradna minden vonatról.
Most itt a nagy alkalom. Az utóbbi hetekben a világban többször elhangzott: Thank you, sir! És amikor világot mondunk, beleértjük Bukarestet is, mert Bill Clinton itt is elmondta. Aki most jót akar a román népnek, naponta többször hangsúlyozza, hogy a Thank you, sir azért jár ki az országnak, mert a magyar kisebbség olyan korszakot élhet meg, amelyben felszusszanhat. Ettől minden normálisan gondolkodó, a saját nemzetének javát akaró román emberben megerősödne a feltételes reflex: mihelyt egy felszusszanásban lévő magyar polgártársat lát, elönti a biztonságérzet és a nemzeti büszkeség.
Ilyen megfontolásból a bukaresti Adevărul (amely a sokoldalúan fejlett szocialista újságírás vezérhajójából lett a nemzeti uszítás legnagyobb példányszámú szócsöve) legalább kétnaponta vezércikkben taglalhatná, hogy milyen üdvös lenne, ha a székelyudvarhelyiekkel nem mind erőszakoskodnának, legalább azt a városkát meghagynák a székelyeknek, mert ezért is kijárhatna néhány Thank you, sir. Roppant hatékony lenne, ha a marosvásárhelyi 1990-es események során gazdag népnevelési tapasztalatokra szert tevő Dorin Suciu arról cikkezne, hogyan fogadná Fălticeni lakossága, ha a református egyház stratégiai céljaként tűzné ki megtelepedését abban a városban.
Persze, ettől olyan messze vagyunk, hogy hasonlatért csillagászati mértékegységekhez kellene folyamodjunk. Mi több, újabban a közszolgálati tévében is mintha újra beleszólása lenne a műsorszerkesztésbe Cornelius Ros,ianunak: az udvarhelyieket piszkálják amiatt, hogy Bukarestből nem visznek oda elegendő román könyvet.
Most is legalább öt-hat égtáj felé mutatnak tehát utat a románságnak, megkönnyítve az ellentétes tollvonást egy esetleges újabb hatalomváltás utánra. Nagy kár. Mert ezt nemcsak mi látjuk – és mivel egyebet nem tehetünk, imádkozunk a Ciorbea-kormány megmaradásáért –, hanem a Nyugat is érzékeli, és negatív előjellel könyveli el a politikai stabilitás rubrikájában.