Létezett Văcăroiu-korszak?
Szabadság, 1997. július 10., IX. évfolyam, 156. szám
Politikusi vélemények első hulláma árasztotta el az országot kedd este a NATO-bővítés első hullámos eredményhirdetése után. Újdonságot alig tartalmaztak. Mindenki mondta a magáét, olyan kiszámíthatóan, mint a madridi csúcs főszereplői.
Egy-két kivétel azért előfordult.
Felindulásának első hullámában Corneliu Vadim Tudor kifejezte reményét, hogy ez a szedett-vedett katonai tömb, aminek NATO a neve, az ezredfordulóig szétesik. Dühének okát pillanatig sem titkolta. Azért haragszik a Nyugatra, mert 1939-től napjainkig Romániát többször az orosz medve karjai közé vetette. Tegyük fel, hogy állítása igaz. De miért éppen ő veszi ezt zokon? Hogyan lett volna belőle sokoldalúan fejlett szocialista udvaronc, ha Romániával a háború után a fogyasztói társadalom építésének útját választatják? – morfondírozhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a meghökkentés C. V. T.-nek egyik legfontosabb szerszáma.
Érthető okokból egészen más érzésekkel figyeltünk Frunda György szavaira. Neki nincs szüksége levitézlett tábornokok és őrmesterek önfeledt rivalgására, ő világosan, kerek mondatokban – stílusához híven – kifejtheti, hogy a mérkőzés állásában bírói tévedés nem játszik szerepet. És valóban, kertelés nélkül rámutatott, hogy az új kormányzat hét hónap alatt nem hozhatta be az elődje által felhalmozott hátrányokat, és a NATO ezért nem vállalhatta Románia tagságát.
Csak az előző rezsim időszakának kiszámításába csúszott be némi hiba. Frunda György szerint ez a kellemetlen korszak négy évre, vagyis az 1992-1996 közötti időre korlátozódik.
Mi, egyszerűbb halandók úgy tudtuk, hogy megszakítás nélkül hét évet húztunk le az Iliescu-korszakban, sőt, annak az első, a „kisebbik fele” volt sokkal kellemetlenebb, míg a Frunda által emlegetett négy esztendőben nemcsak látszani kezdett az alagút vége, hanem a „bölcs önkényúr” módszereiben visszafogottabb lett. Többet törődött összes művei második kötetének (Forradalom és reform) megíratásával, mint bányászjárások megköszönésével.
Bármennyire szomorú emlékek halmaza az 1989 decemberétől eltelt időszak, és bármilyen kellemetlen felidézni a kommunista nómenklatúra második vonalának arcképcsarnokát, azt azért el kell ismernünk, hogy 1992-től errefelé kevésbé visszataszítóan vicsorogtak. Ezt még a világ is észrevette! 1994-ben Iliescu Romániáját kitüntették azzal, hogy a néhai Varsói Szerződés tagállamai közül elsőként vonták be a NATO-partnerségbe. Ilyesmi szóba sem jöhetett volna 1990. június 13-15. után közvetlenül, sőt, előtte sem. A nyugati világ hírszerzői már akkor sokkal többet tudtak a marosvásárhelyi véres március eltervezőiről és megszervezőiről, mint a mi parlamenti kutatócsoportjaink több hónapos tájékozódás után. Márpedig azokat, akik lakossági rétegeket egymásra ugratnak, nem szokták felkérni nemzetközi biztonságpolitikai szerepvállalásra.
Az Iliescu-korszak utolsó négy éve azt bizonyítja, hogy az átmentett uralkodó réteg nem szándékosan követett el ostobaságokat, sőt, megpróbálta helyrehozni az első három évben kényszerből elkövetett balfogásokat. Nem jókedvükben rendeztek tömegverekedéseket, nem a világ elismeréséért kapaszkodva csatlakoztak le a vatrások és a nagyromániások mellé. Belső hatalmuk megőrzéséhez szükségük volt ezekre a kellemetlenségekre. Nagyon jól tudták, hogy ha nem nyomják el az ellenzéket, saját táboruk fordul el tőlük, mert mamlaszoknak tartja őket.
Azt is nagyon jól tudták, hogy ha nem akadályozzák meg a kisebbségi iskolahálózat helyreállítását és ha nem mocskoltatják be a kétnyelvű helységnévtáblákat mindenütt, ahol csak néhány lélekkel kisebb a kisebbség, már 1990 elején kijárt volna Románia elnökének egy „Thank you, sir”. Csakhogy ezzel nem lett volna mit kezdeniük. Az általuk kinevelt szavazótábor nem értékeli a nemzetközi köszönetnyilvánításokat. Nekik sokkal hosszabb, gyötrelmesebb út vezetett a kedvezőbb nemzetközi megítéléshez, előbb át kellett esniük három évnyi durváskodáson, amelynek során olyan mélypontba rántották le az országot, hogy kikecmerkedéséhez nem volt elég négy év és hét hónap.
És éppen azt a három évet hagynánk ki a számításból? Csupán azért, mert abban az időszakban kormányzati szerepet játszott Petre Roman, Adrian Severin, Traian Băsescu? A jelenlegi szövetségesek iránti tapintatot nem érdemes eltúlozni. Ha véletlenül Iliescu marad hatalmon, és mégis kormányzati szerepet vállalunk Văcăroiu kollégáiként – mint erre történt is halvány utalás a választási kampányban – akkor milyen időszakra korlátoznánk a kudarc okát? A Dăscălescu-korszakra? Vagy a Verdeţ-korszakra?
Egy-két kivétel azért előfordult.
Felindulásának első hullámában Corneliu Vadim Tudor kifejezte reményét, hogy ez a szedett-vedett katonai tömb, aminek NATO a neve, az ezredfordulóig szétesik. Dühének okát pillanatig sem titkolta. Azért haragszik a Nyugatra, mert 1939-től napjainkig Romániát többször az orosz medve karjai közé vetette. Tegyük fel, hogy állítása igaz. De miért éppen ő veszi ezt zokon? Hogyan lett volna belőle sokoldalúan fejlett szocialista udvaronc, ha Romániával a háború után a fogyasztói társadalom építésének útját választatják? – morfondírozhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a meghökkentés C. V. T.-nek egyik legfontosabb szerszáma.
Érthető okokból egészen más érzésekkel figyeltünk Frunda György szavaira. Neki nincs szüksége levitézlett tábornokok és őrmesterek önfeledt rivalgására, ő világosan, kerek mondatokban – stílusához híven – kifejtheti, hogy a mérkőzés állásában bírói tévedés nem játszik szerepet. És valóban, kertelés nélkül rámutatott, hogy az új kormányzat hét hónap alatt nem hozhatta be az elődje által felhalmozott hátrányokat, és a NATO ezért nem vállalhatta Románia tagságát.
Csak az előző rezsim időszakának kiszámításába csúszott be némi hiba. Frunda György szerint ez a kellemetlen korszak négy évre, vagyis az 1992-1996 közötti időre korlátozódik.
Mi, egyszerűbb halandók úgy tudtuk, hogy megszakítás nélkül hét évet húztunk le az Iliescu-korszakban, sőt, annak az első, a „kisebbik fele” volt sokkal kellemetlenebb, míg a Frunda által emlegetett négy esztendőben nemcsak látszani kezdett az alagút vége, hanem a „bölcs önkényúr” módszereiben visszafogottabb lett. Többet törődött összes művei második kötetének (Forradalom és reform) megíratásával, mint bányászjárások megköszönésével.
Bármennyire szomorú emlékek halmaza az 1989 decemberétől eltelt időszak, és bármilyen kellemetlen felidézni a kommunista nómenklatúra második vonalának arcképcsarnokát, azt azért el kell ismernünk, hogy 1992-től errefelé kevésbé visszataszítóan vicsorogtak. Ezt még a világ is észrevette! 1994-ben Iliescu Romániáját kitüntették azzal, hogy a néhai Varsói Szerződés tagállamai közül elsőként vonták be a NATO-partnerségbe. Ilyesmi szóba sem jöhetett volna 1990. június 13-15. után közvetlenül, sőt, előtte sem. A nyugati világ hírszerzői már akkor sokkal többet tudtak a marosvásárhelyi véres március eltervezőiről és megszervezőiről, mint a mi parlamenti kutatócsoportjaink több hónapos tájékozódás után. Márpedig azokat, akik lakossági rétegeket egymásra ugratnak, nem szokták felkérni nemzetközi biztonságpolitikai szerepvállalásra.
Az Iliescu-korszak utolsó négy éve azt bizonyítja, hogy az átmentett uralkodó réteg nem szándékosan követett el ostobaságokat, sőt, megpróbálta helyrehozni az első három évben kényszerből elkövetett balfogásokat. Nem jókedvükben rendeztek tömegverekedéseket, nem a világ elismeréséért kapaszkodva csatlakoztak le a vatrások és a nagyromániások mellé. Belső hatalmuk megőrzéséhez szükségük volt ezekre a kellemetlenségekre. Nagyon jól tudták, hogy ha nem nyomják el az ellenzéket, saját táboruk fordul el tőlük, mert mamlaszoknak tartja őket.
Azt is nagyon jól tudták, hogy ha nem akadályozzák meg a kisebbségi iskolahálózat helyreállítását és ha nem mocskoltatják be a kétnyelvű helységnévtáblákat mindenütt, ahol csak néhány lélekkel kisebb a kisebbség, már 1990 elején kijárt volna Románia elnökének egy „Thank you, sir”. Csakhogy ezzel nem lett volna mit kezdeniük. Az általuk kinevelt szavazótábor nem értékeli a nemzetközi köszönetnyilvánításokat. Nekik sokkal hosszabb, gyötrelmesebb út vezetett a kedvezőbb nemzetközi megítéléshez, előbb át kellett esniük három évnyi durváskodáson, amelynek során olyan mélypontba rántották le az országot, hogy kikecmerkedéséhez nem volt elég négy év és hét hónap.
És éppen azt a három évet hagynánk ki a számításból? Csupán azért, mert abban az időszakban kormányzati szerepet játszott Petre Roman, Adrian Severin, Traian Băsescu? A jelenlegi szövetségesek iránti tapintatot nem érdemes eltúlozni. Ha véletlenül Iliescu marad hatalmon, és mégis kormányzati szerepet vállalunk Văcăroiu kollégáiként – mint erre történt is halvány utalás a választási kampányban – akkor milyen időszakra korlátoznánk a kudarc okát? A Dăscălescu-korszakra? Vagy a Verdeţ-korszakra?