Arányérzéketlenség
Szabadság, 1997. július 8., IX. évfolyam, 154. szám
Egyes miniszteri luxuslakások kapcsán az érintettek felvetették, hogy most miért nyúlnak vissza 1990-es ügyekhez. Miért, miért? Ha háborús bűnök nem évülnek el, forradalom-elsajátítási cselekményekre fátylat kellene borítani hét év múltán? – tennénk fel a kérdést, ha durvák lennénk, de inkább fogjuk vissza magunkat, ahogyan a politikában szokás, amikor egykori ellenfelekből szövetségesek lesznek.
Emlékeztessünk hát finoman azokra az eseménydús napokra, hetekre, hónapokra, amikor a nemzeti vagyon részecskéje, a luxusalakásalap újraelosztásának kérdése felvetődhetett.
Az első megoldást Mircea Dinescu harsogta bele a szabad román televízió mikrofonjába: a villákat el kell venni a nómenklaturistáktól, és oda kell adni sokgyermekes családoknak. Viccnek jó volt. Pedig akkor Dinescu még nem is sejtette, hogy a politikai élclap főszerkesztője lesz.
Ion Iliescu gyakorlatiasan oldotta meg a luxusvillák problémáját: megválaszttatta magát elnöknek, és ezzel hét esztendőre befagyasztotta az 1989 decemberében örökölt helyzetet. Mindenki maradt a megszokott vackában, kivéve azokat, akiket sürgősségi kormányítélettel kriptába költöztettek át, vagy nem fogadtak be a kriptonómenklatúrába. A társadalmi krém bővítéséhez fenntartott tartalékból azonban volt lehetőség némi belső újraelosztásra, így jutottak hozzá a második vonalból miniszteri rangba előlépett jobb emberek hétszobás kéglikhez, mint például Adrian Năstase, aki most is „törvényesen” lepengeti a legolcsóbb cigaretta árának megfelelő havi házbért.
Petre Roman is akkor költözött az úri negyedbe, az akkori ellenzék füttykoncertjének kíséretében. Mire Adrian Severin akkori privatizáció-szakértő miniszter a következő érvvel próbálta leszerelni a zúgolódást: mit kell azon csodálkozni, ha az ország miniszterelnökének olyan lakáskörülményeket teremtenek, mint nyugati kollégáinak?
A kutya ebben a rövid mondatban van elásva. A politikai, gazdasági, társadalmi pozíciók újraelosztásában a legkisebb jele sem mutatkozott a jóérzésnek, az arányérzéknek. Annak az elemi elvárásnak, hogy amíg az itthoni esztergályos nem mérheti az igényeit a nyugati kollégáéhoz, addig a miniszterelnök se nyújtózkodjon akkorát, mint Gulliver a törpék országában.
Sajnos, a túlnyújtózkodás lassanként általánossá vált. Nemcsak a politikusok, hanem a vállalkozók sorában is észlelhető a törekvés, hogy úgy éljenek, mint nyugati kollégáik. Nem törődnek azzal, hogy alkalmazottaik helyzetét maholnap a nepáliak sem irigylik. Előbb vásárolnak Mercedest, és csak akkor költenek beruházásra, termelékenység-fokozásra, ha luxusigényeik kielégítése után megmarad valami a nyereségből.
Mivel ennek a jelenségnek a káros voltára senkit sem kell rádöbbenteni, annál nagyobb tisztelettel tartozunk a kivételnek. Például Ion Diaconescunak, aki decemberben a kormánykoalíciós tárgyalásokra szürke kis Daciával érkezett. Egy fecske nem hozott tavaszt. És a szándék jele sem merül fel a szerénység kultuszának felkarolására. Olyan erősen él a szocialista túrós hátú ló szindrómája, hogy az 1990-ben megkezdett kapkodás máig sem ért véget: ami megragadható, azt azonnal viszik, nehogy valaki ellopja. És nemcsak saját használatra. Kiköveteli a részét a család is, apa, após, nővér, unokaöcs stb.
A terpeszkedés, a szerénytelenség pellengére Valerian Stan kormányellenőr listája, akit nagyon sok jóérzésű ember őszintén megsiratott volna, ha politikai áldozatnak vetik a Petre Romanék pártjával való további együttműködés oltárára. Az arányok betartására való ránevelés vagy rábeszélés listakészítőit nem megfélemlíteni, hanem ösztönözni kellene. Hátha végre elkészülne a teljes névjegyzék azokról, akik kétes eszközökkel jutottak hozzá nyugati standardnak megfelelő luxuslakásokhoz, miközben olyan rossz ügyet szolgáltak, amely miatt a nép jelentős része évtizedekig szűkölködve gürcölhet, amíg összevetheti életnívóját a világ fejlett részével. A bővített lista iránti igényt fokozta Ion Diaconescu teleferéje a kommunista párt egykori központi, illetve Ilfov megyei sajtóorgánumainak mai korifeusaival. Jött, hogy közbekérdezzünk: az Adevărul és a Libertatea főnökei milyen és mekkora lakást bérelnek vagy mondhatnak a magukénak és, főleg, hogyan tettek rá szert?
Emlékeztessünk hát finoman azokra az eseménydús napokra, hetekre, hónapokra, amikor a nemzeti vagyon részecskéje, a luxusalakásalap újraelosztásának kérdése felvetődhetett.
Az első megoldást Mircea Dinescu harsogta bele a szabad román televízió mikrofonjába: a villákat el kell venni a nómenklaturistáktól, és oda kell adni sokgyermekes családoknak. Viccnek jó volt. Pedig akkor Dinescu még nem is sejtette, hogy a politikai élclap főszerkesztője lesz.
Ion Iliescu gyakorlatiasan oldotta meg a luxusvillák problémáját: megválaszttatta magát elnöknek, és ezzel hét esztendőre befagyasztotta az 1989 decemberében örökölt helyzetet. Mindenki maradt a megszokott vackában, kivéve azokat, akiket sürgősségi kormányítélettel kriptába költöztettek át, vagy nem fogadtak be a kriptonómenklatúrába. A társadalmi krém bővítéséhez fenntartott tartalékból azonban volt lehetőség némi belső újraelosztásra, így jutottak hozzá a második vonalból miniszteri rangba előlépett jobb emberek hétszobás kéglikhez, mint például Adrian Năstase, aki most is „törvényesen” lepengeti a legolcsóbb cigaretta árának megfelelő havi házbért.
Petre Roman is akkor költözött az úri negyedbe, az akkori ellenzék füttykoncertjének kíséretében. Mire Adrian Severin akkori privatizáció-szakértő miniszter a következő érvvel próbálta leszerelni a zúgolódást: mit kell azon csodálkozni, ha az ország miniszterelnökének olyan lakáskörülményeket teremtenek, mint nyugati kollégáinak?
A kutya ebben a rövid mondatban van elásva. A politikai, gazdasági, társadalmi pozíciók újraelosztásában a legkisebb jele sem mutatkozott a jóérzésnek, az arányérzéknek. Annak az elemi elvárásnak, hogy amíg az itthoni esztergályos nem mérheti az igényeit a nyugati kollégáéhoz, addig a miniszterelnök se nyújtózkodjon akkorát, mint Gulliver a törpék országában.
Sajnos, a túlnyújtózkodás lassanként általánossá vált. Nemcsak a politikusok, hanem a vállalkozók sorában is észlelhető a törekvés, hogy úgy éljenek, mint nyugati kollégáik. Nem törődnek azzal, hogy alkalmazottaik helyzetét maholnap a nepáliak sem irigylik. Előbb vásárolnak Mercedest, és csak akkor költenek beruházásra, termelékenység-fokozásra, ha luxusigényeik kielégítése után megmarad valami a nyereségből.
Mivel ennek a jelenségnek a káros voltára senkit sem kell rádöbbenteni, annál nagyobb tisztelettel tartozunk a kivételnek. Például Ion Diaconescunak, aki decemberben a kormánykoalíciós tárgyalásokra szürke kis Daciával érkezett. Egy fecske nem hozott tavaszt. És a szándék jele sem merül fel a szerénység kultuszának felkarolására. Olyan erősen él a szocialista túrós hátú ló szindrómája, hogy az 1990-ben megkezdett kapkodás máig sem ért véget: ami megragadható, azt azonnal viszik, nehogy valaki ellopja. És nemcsak saját használatra. Kiköveteli a részét a család is, apa, após, nővér, unokaöcs stb.
A terpeszkedés, a szerénytelenség pellengére Valerian Stan kormányellenőr listája, akit nagyon sok jóérzésű ember őszintén megsiratott volna, ha politikai áldozatnak vetik a Petre Romanék pártjával való további együttműködés oltárára. Az arányok betartására való ránevelés vagy rábeszélés listakészítőit nem megfélemlíteni, hanem ösztönözni kellene. Hátha végre elkészülne a teljes névjegyzék azokról, akik kétes eszközökkel jutottak hozzá nyugati standardnak megfelelő luxuslakásokhoz, miközben olyan rossz ügyet szolgáltak, amely miatt a nép jelentős része évtizedekig szűkölködve gürcölhet, amíg összevetheti életnívóját a világ fejlett részével. A bővített lista iránti igényt fokozta Ion Diaconescu teleferéje a kommunista párt egykori központi, illetve Ilfov megyei sajtóorgánumainak mai korifeusaival. Jött, hogy közbekérdezzünk: az Adevărul és a Libertatea főnökei milyen és mekkora lakást bérelnek vagy mondhatnak a magukénak és, főleg, hogyan tettek rá szert?