Hétkrajcáros valutaüzérek
Szabadság, 1996. február 22., VIII. évfolyam, 44. szám
Elkaptak két valutaüzért a rendőrök Kolozsvár központjában – adja hírül a szocialista munkaversenyző két napilap közül a jobbik (egyik jobbik mint a másik). Ne is olvassuk tovább a hírt és pontosan válaszolhatunk a következő kérdésekre: milyen nemzetiségű a két utolsó gazember és milyen valutát találtak náluk?
De nem ez a legszomorúbb. Az ilyen barátságos gesztusokat megszoktuk: egy magyar nemzetiségű bokszoló csak Francisc lehet, de a valutaüzér Ferenc. Hanem most azon töprengjünk el, hogy mennyi pénzzel fülelték le a törvénysértőket. Mi is szégyelljük leírni: 7600 forinttal.
Aki tudja, mi folyik Kolozsváron, azt gondolhatná: a világ legfeleslegesebb intézménye a helybeli rendőrség. De ez a jelenség korántsem csak az itteni viszonyokra jellemző. Az elmúlt év végén, amikor megiramodott a lej a lejtőn (nomen est omen), a fővárosi rendőrség azonnal a pénzügyi „rendellenességet” előidézők nyomába eredt, és a magánváltóknál a páncélszekrények mélyén megtaláltak jobb időkre elrejtett néhány száz dollárt.
A pénzügyőrségről is meg kellene vizsgálni, hogy megdolgozik-e a költségvetésből elfogyasztott összegekért. Ugyanis naponta hallunk olyanszerű rajtaütésekről, hogy lefüleltek egy adócsalót, aki az ellenőrzésben részt vevők havi fizetésének 5 százalékát tulajdonította el röpke egy év alatt. Ugyanakkor tekintélyes vállalat igazgatójáról a fél város rebesgeti, hogy az állami vagyon felét már áthordta magánvállalkozásába, csak éppen az illetékesek nem vették észre. Nem ritkán patitkákba is ellátogatnak ezek az ellenőrök. Ott érzik magukat igazán elemükben, amikor a pirinyó pirulákat patikamérlegre téve megállapítják: mekkora hasznot vághatnak saját zsebükbe a patikusok, ha esténként összeseprik a pulton maradt termékfoszlányokat, és azt kombinált porok formájában értékesítik.
Most meg itt van ez a Pitulescu-ügy. A főrendőr kifakad tehetetlenségében, hogy nem képes elbánni holmi rablókkal, mert akiket ő rács mögé dug, azokat az igazságszolgáltatás kiengedi, mégpedig válogatott módszerekkel: a szabadlábas védekezésre, a nyomozási iratcsomó hiányosságaira vagy a vádlott egészségi állapotára hivatkozva. Már elnézést a tiszteletlenségért, de akiket a főrendőr bűnüldözőbe vett, azok neki olyanok, mint a kolozsvári rendőrségnek a hétkrajcáros valutaüzérek. Volnának számára megfelelő kaliberű delikvensek. Egyetlen példa: Nicu Ceauşescu... Nem, nem ő személyesen, az ugyanis teljesen mindegy, hogy hol tartják luxuskörülmények között az adófizetők pénzén. Hanem azok, akik évekkel ezelőtt kiállították a bizonylatot, hogy napjai meg vannak számlálva, és azok, akik ezt komolyan vették. Az ilyen törvényszéki orvosszakértői és bírói testület bármikor hajlandó „elhinni” a serdülőkorba lendülő maffiáról, hogy aggkori végelgyengülésben szenved és nem érdemes arra a kis időre őrizetbe venni.
De nem ez a legszomorúbb. Az ilyen barátságos gesztusokat megszoktuk: egy magyar nemzetiségű bokszoló csak Francisc lehet, de a valutaüzér Ferenc. Hanem most azon töprengjünk el, hogy mennyi pénzzel fülelték le a törvénysértőket. Mi is szégyelljük leírni: 7600 forinttal.
Aki tudja, mi folyik Kolozsváron, azt gondolhatná: a világ legfeleslegesebb intézménye a helybeli rendőrség. De ez a jelenség korántsem csak az itteni viszonyokra jellemző. Az elmúlt év végén, amikor megiramodott a lej a lejtőn (nomen est omen), a fővárosi rendőrség azonnal a pénzügyi „rendellenességet” előidézők nyomába eredt, és a magánváltóknál a páncélszekrények mélyén megtaláltak jobb időkre elrejtett néhány száz dollárt.
A pénzügyőrségről is meg kellene vizsgálni, hogy megdolgozik-e a költségvetésből elfogyasztott összegekért. Ugyanis naponta hallunk olyanszerű rajtaütésekről, hogy lefüleltek egy adócsalót, aki az ellenőrzésben részt vevők havi fizetésének 5 százalékát tulajdonította el röpke egy év alatt. Ugyanakkor tekintélyes vállalat igazgatójáról a fél város rebesgeti, hogy az állami vagyon felét már áthordta magánvállalkozásába, csak éppen az illetékesek nem vették észre. Nem ritkán patitkákba is ellátogatnak ezek az ellenőrök. Ott érzik magukat igazán elemükben, amikor a pirinyó pirulákat patikamérlegre téve megállapítják: mekkora hasznot vághatnak saját zsebükbe a patikusok, ha esténként összeseprik a pulton maradt termékfoszlányokat, és azt kombinált porok formájában értékesítik.
Most meg itt van ez a Pitulescu-ügy. A főrendőr kifakad tehetetlenségében, hogy nem képes elbánni holmi rablókkal, mert akiket ő rács mögé dug, azokat az igazságszolgáltatás kiengedi, mégpedig válogatott módszerekkel: a szabadlábas védekezésre, a nyomozási iratcsomó hiányosságaira vagy a vádlott egészségi állapotára hivatkozva. Már elnézést a tiszteletlenségért, de akiket a főrendőr bűnüldözőbe vett, azok neki olyanok, mint a kolozsvári rendőrségnek a hétkrajcáros valutaüzérek. Volnának számára megfelelő kaliberű delikvensek. Egyetlen példa: Nicu Ceauşescu... Nem, nem ő személyesen, az ugyanis teljesen mindegy, hogy hol tartják luxuskörülmények között az adófizetők pénzén. Hanem azok, akik évekkel ezelőtt kiállították a bizonylatot, hogy napjai meg vannak számlálva, és azok, akik ezt komolyan vették. Az ilyen törvényszéki orvosszakértői és bírói testület bármikor hajlandó „elhinni” a serdülőkorba lendülő maffiáról, hogy aggkori végelgyengülésben szenved és nem érdemes arra a kis időre őrizetbe venni.