Áldásos semittevés


Átmeneti korunk társadalmi forrongásaira különös megoldások is felbukkannak. A tömeges elbocsátások, a tartós munkanélküliség elkerülésére például mind gyakrabban vetődik fel: talán célszerűbb volna tovább üzemeltetni a veszteséges gyárakat, csakhogy az emberek ne kerüljenek lázítóan megalázó helyzetbe.
Ami azt illeti, a ráfizetés újratermeltetése nem újkeletű találmány. 1989 decemberétől 1996 novemberéig ezt művelte Iliescu pártja. Piacgazdaságot tűzött zászlajára, és közben egyfolytában csak az újraválasztásán munkálkodott. És ugye, valahogy megvoltunk. Nem lehetne tovább tartani a gyárkapukon belül a munkanélküliséget az elégedetlenség veszélyes hullámának elkerüléséért?
Lehetne, egy feltétellel: a termelési fogyasztás olyan mértékű csökkentésével, hogy az ne haladja meg a munkanélküli segélyt. Ezen felül minden kiadás feleslegesen apasztja a másutt kigazdálkodott nyereséget.
Álljon ennek szemléltetésére egy konkrét példa.
Alexandria és Bukarest között, Videle közelében kőolajmezőt fedeztek fel a ’80-as években. A „nagy gondolkodó” azonnal a helyszínen termett, hogy „a dolgozókkal együtt megtanácskozza” a kitermelés módját, és természetesen senkire sem hallgatva azonnal útmutatást adott: a szerény tartalék miatt nem érdemes távvezetéket létesíteni a szondák között, hanem ömlesszék egyesen a tartálykocsikba a kőolajat. Talajrepesztő kánikulában a kőolaj elszállítása nem ütközött nehézségbe, de ősz- és télvíz idején a tartálykocsik – különösképpen feltöltés után – tengelyig süllyedtek a szántóföldbe. Három-négy traktorral is nehezen vonszolták azokat a legközelebbi útszakaszig, ahonnan eljuthattak a finomítókig. A traktorok és a tartálykocsik üzemanyagfogyasztása éves átlagban meghaladta a kitermelt kőolaj mennyiségét, és ez még csak a jéghegy csúcsa. A videlei kőolaj önköltségét további tételek duzzasztották: feltárási költségek, vezérigazgatói fizetések, a pártalapszervezetnél a jelentések elkészítésére és újrakészítésére használt hatalmas papírmennyiség stb.
Nyilvánvaló, hogy kár azért a benzinért, amelynek termelői elfogyasztásával kevesebb benzint lehet előállítani. Az ilyen termelési ráfordítást sokkal hasznosabb nem ráfordítani – vagyis ilyen esetben igenis jobb a semmittevés. Annak ellenére, hogy a népet valóban nem szabad rászoktatni a lógásra, mert egyébként is hajlamos rá. Lám, milyen gyorsan belejött a rövid péntekbe is, miután a piacgazdaság első vívmányaként kiharcolták neki a szabad szombatot. De munka címén nem szabad kárt okoztatni a gazdaságnak. Pótfoglalkoztatásnak valami olyasmit kell kitalálni, mint egyik gödörnek a betöltése egy másik gödör létrehozásával. A lapátok amortizációját még egy legyengült gazdaság is elviseli...
Ha megpróbáljuk összeadni, hány sokoldalúan fejlett szocialista vívmányt munkalátogatott meg és látott el értékes útmutatásokkal Ceaușescu, felbecsülhetjük, hány benzinfaló benzingyár bezárását odázták el az Iliescu-rendszerben. Ezek között olyan is akad, amelyik kisebb-nagyobb befektetéssel helyrehozható. Például a videlei kőolajmezőn lefektethetnék a „megspórolt” távvezetéket – persze, ha a csőgyárban nem derül ki olyan turpisság, hogy egységnyi cső gyártásához két egységnyi csövet használnak el, mert akkor a befektetés reális kiadása megint olyan méretű lehet, hogy nem éri el a kitermelhető kőolaj értékét.
Mikor juthatunk a szanálásláncolat végére? Attól függ, mennyire határozottan lehet fellépni a kőolajfaló kőolajkitermelés ellen. Ha a kormányt az ellenzékbe szorult balosok által felheccelt „munkásélcsapatok” visszakozásra kényszerítik, akkor később. Vagy soha.