Nits Árpád

Kanadából, Edmonton városából két éve érkeznek pénzadományok az 1990. márciusi események kárvallottjainak. A személyüket feltárni nem óhajtó adakozók Bíró Zsigmond rádióműsor-szerkesztőt bízzák meg a közvetítéssel, ő pedig lapunk nyilvánosságát garanciának tekinti annak bizonyítására, hogy az adományok valóban eljutnak a címzettekhez.
A múlt hét végén újra pénzes postások voltunk.
Két borítékot vittünk Marosvásárhelyre. Az egyik 1690 kanadai dollárt tartalmazott. A megbízók kívánsága szerint ezt az összeget Cseresznyés Pálnak adtuk át a „civil” életbe való beilleszkedés megkönnyítésére. Mint tapasztaltuk, ez valóban nem könnyű dolog köztörvényesekkel letöltött hatévnyi fogház után. További 600 kanadai dollárt olyan öt családnak küldtek Edmontonból, amely valamelyik tagját gyászolja a mindmáig kivizsgálatlan politikai tömegrendezvény miatt.
Cseresznyés Pállal a találkozó a marosvásárhelyi törvényszéken folyt le. Az egykori Cseresznyés Alapítvány gondnoka, Jung Ildikó ügyvéd jelenlétében elbeszélgettünk terveiről. Azok változatlanok: műhely, termelés, munkanélküli magyar fiatalok foglalkoztatása. A műhely megvan már. De a címét nem tudja. De biztos... Éppen most mondta a menedzsere, hogy megvan. Nem az, aki elkísérte a pénz átvételéért, hanem egy másik. Több menedzsere van. És üzlettársa is: az egykori cellatárs, aki újabb prototípusokat állít elő a műhely számára. A kétfarkú szörnyek mellett piros selyemmel bélelt ékszertartó kazettákat, amelyek alapanyaga préselt fűrészpor. Darabja egymillió lej lesz. Ha az emberek itt nem adnak érte annyit, majd viszik kiállításra Magyarországra.
Minek nyújtanánk a mesét: nagy kár, hogy a néhai Zonda Attilának, az RMDSZ Maros megyei szervezete egykori elnökének a terve nem valósulhatott meg. Mint már megírtuk, szakcsoportot akart létrehozni a Cseresznyés Alapítványban felgyűlt összeg kezelésére, de a folyószámla tulajdonosa mások tanácsára függetlenül akart élni tartalékaival. Az aránylag nagy pénzösszeg pedig megrészegít – a szó szoros és nem szoros értelmében.
Az ügyvédnő – Marosvásárhelyen közismert háttérinformációk birtokában – fontosnak tartotta kikötni: a most érkezett összeget beváltjuk és éves lekötésre államilag szavatolt bankba tesszük, Cseresznyés csak a kamatot veszi ki havonta, hogy maradjon biztonsági tartaléka. Nehogy pénzének fogytán majd az utcára kerüljön. Ekkor Cseresznyés alkudozni kezdett, hogy csak egy kerekebb összeget tenne a bankba, a többire szüksége van beruházáshoz. Tehát az eddigi adományokból már nem futja befektetésre...
Majdnem nyolcmilliót adtak a váltópénztárnál ötezresekben,úgyhogy Cseresznyésnek menesztenie kellett menedzserét egy nejlontasakért. Hívtuk, tartson velünk sorstársaihoz, de szabadkozott: ma nincs ideje, a betegnyugdíját intézi. Viszont arra a borítékra, amelyben a kanadai dollárokat hoztuk, felírta lakcímét, máskor egyenesen hozzá menjünk... Tekintettel a menedzser szemmel látható türelmetlenségére, még egy kísérletet tettünk Cseresznyés vagyonkájának védelmére. Figyelmeztettük, hogy ha még hozunk adományt, annak átadását az adakozó feltételezhető kívánságához kötjük: a most éves lekötésre letétbe helyezett összeget találjuk egészben.
Az ötfelé osztandó másik boríték beváltásához nem volt szükség tasakra, pedig azt az összeget is ötezresekben adta a váltópénztár.
Ezután utunk Marosszentgyörgyre vezetett Tóth Erzsébethez. A kisfiú, a néhai Tóth Arpád unokája két évvel lett nagyobb, amióta az utóbbi adományt átadtuk édesanyjának. A színhely változatlan. Nagyvároshoz közeli falu négyemeletes tömbházának legmagasabb szintű lakásában tisztaság és rend, de nincs új szerzemény – a havi 150 000 lej a puszta létfenntartáshoz is alig elég három személynek. A lakást sem tudták megvásárolni, házbért fizetnek, amíg lehet, aztán nem tudják, mi lesz. De a 850 000 lejt nem tudják előteremteni. Talán 8 500 000 – vetjük közbe. Nem, nem, csak 850 ezer, most fizette be a szomszéd, ennyi, mert régi a blokk, és talán mert falusi környezetben van, drágábban nem akadna rá vevő. Dehogynem! – mondja Szekeres Erzsébet, az RMDSZ Maros megyei szervezetének nem címzetes ügyvezető elnöke, aki vállalta a részvételt a pénzátadó küldöttségben. Azt tanácsolja a fiatalasszonynak, hogy a most kapott 560 000 lejt azonnal fizessék be előlegképpen, amíg valaki fel nem figyel a potyalehetőségre és ki nem forgatja lakásukból. Aztán a többi is előkerül valahogyan.
Tóth Erzsébet a pénzkötegre néz, és pillantásában benne van: jó volna kicsit felszusszanni a nélkülözésből, de a lakás megszerzése előbbre való. Búcsúzáskor egyikünk sem érzi fontosnak ezt erősítgetni. Pláne feltételhez kötni egy esetleges következő adományt.
A következő állomás Marosszentgyörgy szélén lévő takaros gazdaház. Szilveszter Szabó Magda, aki apját vesztette el a fekete márciusban, nincs idehaza, férje, Szabó György veszi át az adományt. Itt sincs változás az anyagiakban, élik a munkástöbbség pangó életét, mindketten dolgoznak, de keresetük összege alig haladja meg az adomány nekik jutó részét. Az udvaron ugyanaz a régi Skoda, és a szobában a kisgyerek, aki most is alszik. Pontosan, mint két évvel ezelőtt, amikor emiatt kellett lábujjhegyen járni... Akkor az édesanya fektette le kora délután, hogy nyugodtan dolgozhasson a kertben, most a férj van otthoni „váltásban”.
Az ernyei Csiporék mind a mezőn vannak, késő estig biztosan nem térnek haza – bizonygatják a szomszédok. A rendkívüli pénzes postás kapálás közben kézbesíti a küldeményt. Szekeres Erzsébetet közeli ismerősként üdvözli az özvegy Csipor Emma, mert mint kiderül, többször találkoztak. A megyei szervezet évente megemlékezik a márciusi áldozatokról, olyankor a hozzátartozókat meghívják a marosvásárhelyi székházba. Vékonyka borítékot is átnyújtanak, szerény támogatásként, mert kenyérkeresőt vesztettek ezek a családok, de az összeg olyan jelképes, hogy meg sem mondják. A szervezet nem gazdag, saját gázszámláját sem tudja kifizetni.
Csiporék újra beperelték azt a sofőrt, aki 1990 márciusában, miközben Szászrégenből Marosvásárhelyre szállította a pogromra felkészített és felfegyverzett különítményeseket, halálra gázolta Csipor Antalt. És várják a tárgyalást. A hatalomváltástól remélik, hogy most a bíróságon nem tartják tárgytalannak azt az esetet, amely legalább közlekedési bűncselekménynek tekinthető. Amelyet egyszerű halandó nem úszna meg fogházbüntetés nélkül.
Sáromberkén szomorú arcú özvegyasszonynak adjuk át az adományt. Gemes Ilona létbizonytalansággal küszködik. 270 000 lejért dolgozik az öregotthonban, ahova naponta ingáznia kell, és most egy helybeli pékség hívja havi 300 000-ért, de mi lesz vele, ha a vállalkozás csődöt mond. Az öregotthonban betöltenék a helyét, oda nem menekülhetne vissza...
Kolozsvárra hazatérőben utolsó állomásunk Teremeújfalu. Nyárádtőnél letérünk a főútról, aztán a mellékútról is. A falu nevét magyarul is jelző táblát hiába keressük. Ilyen messzire kinyúlik azoknak a keze, akiket hosszú évtizedekig felebarátaik iránti tiszteletlenségre neveltek, és akiket most sem igyekeznek lebeszélni a magyar feliratok bemocskolásáról. Kiss Irmát most is, mint két évvel ezelőtt, megkönnyeztette az emlékezés. Nagyon hiányzik a fia, Kiss Zoltán, nem tud belenyugodni elvesztésébe. Hálás a távoli jótevőknek, elsősorban azért, mert gondolnak rá.
A rendkívüli pénzes postásnak mind az öt elárvult családnál olyan érzése támadt, hogy méltányos lett volna felcserélni az arányokat, vagyis a zsáknyi pénzt osztani szét ötfelé. Végtére azokat érte a pótolhatatlan veszteség, akik mögött nem sorakoznak alkalmi menedzserek és üzlettársak. De a két különböző boríték rendeltetését illetően be kellett tartani az adományozók kívánságát.