Nits Árpád

1989 derekán egy szomszédos és baráti ország szókimondó (nem a legkedveltebb) napilapja azon derült, hogy egyes vidéki kollégák még mindig a szocializmust építik, mert nem szóltak nekik az országos szanálás megkezdéséről. Számunkra, akik akkor egy emberarcúbb diktatúrában is szívesen kiegyeztünk volna, ledermesztő hatású volt az élcelődés a gulyáskommunizmussal, álmaink netovábbjával, az élelmiszerüzletek előtti soroktól mentes társadalmi renddel.
Aztán elszabadult az információzuhatag, sok mindent megtudtunk, és utólag szégyelltük tájékozatlanságunkat.
Az utóbbi hét évet azonban ebben az információzuhatagban éltük át, éppen ezért nagyon furcsa, ha napjainkban valaki hasonló méretű tájékozatlanságot tanúsít.
Még a Kossuth rádió Vasárnapi újságjában is azt lehetett hallani, hogy a román-magyar alapszerződés jó volt valamire, pláne a szlovák-magyarral összevetésben. Hogy kedvező folyamatokat indított el. Meg hogy Constantinescu is helyeselte, tehát csak van benne valami. (Ugyan mit tehetett volna, ha vendége ismételten olyan nagyra becsülte?) Holott aláírásának pillanatától világos volt, hogy az alapszerződés – abban a formában és abban az időszakban – egyetlen dolgot szolgálhatott, de az, szerencsére, nem jött össze: Iliescu újraválasztását. Más oka nem lehetett a sietségnek. Ezzel szemben a választások után megkötött alapszerződés még inkább megszilárdította volna az új román hatalom nemzetközi hitelét, ugyanakkor a román külügyminisztérium előnyösebb helyzetből tárgyalhatott volna az ukrán féllel, ha lábát nem köti béklyóba némi jegyzet (lábjegyzet). Hogy ez nem volt előrelátható tavaly szeptemberben? Inkább az volt elképzelhető, hogy marad Iliescu? Akkor pedig az alapszerződésből kizárólag a lábjegyzet valósul meg. Aki ezt kétségbe vonja, figyelje meg Iliescu pártjának viszonyulását a mostani kormány legapróbb kisebbségi engedményéhez.
Adrian Severin külügyminiszter már decemberi budapesti látogatása után kijelentette, hogy az alapszerződés túlhaladott forma, az államközi kapcsolatokban az új kormány első hónapjában sokkal tovább léptek. Kisebbségvédelmi vonatkozásban sem emlegetik. A korlátozó törvények módosítását nemzetközi normákkal támasztják alá és nem az alapszerződéssel. Még Iliescu sem veszi elő gáncsoskodásaihoz. Semmi sem indokolja, hogy az alapszerződést valaki is vívmánynak tekintse. Legfennebb csak abban az esetben, ha más felmutatnivalója nincs.
Meg aztán itt van a vásárhelyi fekete március, aminek az emléke szintén felmerült az elnöki látogatás kapcsán. A történelmi megbékélés határtalan vágyában egyesek újra hajlandóságot mutattak a felelősség egy részének átvállalására, mondván, hogy a túlzott követelésekkel váltottuk ki a románság valós vagy művi érzékenységét. Szóval még mindig itt tartunk. Hogy Marosvásárhelyt a románság támadta meg. Nem Iliescu és a szeku. Nem a Vatra-szellem néhány hangadója és szervezője, hanem az egész nép, az a történelemformáló – a történelmi materializmus felfogása szerint. Ha ez igaz lenne, úgy most miért nem rendelnek fütykösöket és távolsági autóbuszokat házuk elé a Görgény-völgyiek, valahányszor az Adevărul meglobogtat egy-egy vérlázító magyar témát? Vagy miért nem indulnak el a bányászok Bukarest felé, hogy Petre Romannak alkalma legyen páncélautóban menteni a mindenkori parasztpárti vezért? Vagy menekülnie a kormányépületből? Mert nincs hatalmon olyan ember, aki megadja a jelt a népnek, hogy na, most már aztán betelt a pohár, megsértették valós vagy művi érzékenységét.
Hát ezért kell időnként a figyelmeztetés, hogy ne szépítsük tovább az alapszerződést, mert az úgy volt rossz, ahogy volt, és ne építsük tovább bűntudatunkat. Ezeket az ügyeket hagyjuk ugyanúgy porosodni, mint Marx, Engels tételeit.