A televízió velünk van


Nem újdonság, hogy a bukaresti Adevărul hetek óta ugyanúgy uszít, mint 1990-ben, a marosvásárhelyi pogromszervezés idején. A románoktól állítólag gyógyszert megtagadó gyógyszertár akkori híréhez hasonló vad kacsák szinte mindennaposak. Tegnapi lapszámában azonban a Scânteia utódja és örököse önmagán is túltesz azzal az, úgymond, leleplezéssel, hogy Székelyudvarhelyen román apácákat tett az utcára a magyaros nevű polgármester. De most a közszolgálati televízióban már nem a Scânteia elvtársai ütik le az alaphangot, mint 1990-ben. Kora reggeli lapszemléjében a főműsor az Adevărul mesterkedéseinek veszélyességére hívja fel a figyelmet, például arra, hogy aki ennek a kétes ügyet szolgáló lapnak a címoldalát meglátja a fővárosi metróban utastársánál, és nincsenek pontos értesülései az udvarhelyi eseményekről, annak kinyílik a bicska a zsebében, és hanyatt-homlok rohan megvenni az újságot, hogy alaposan áttanulmányozhassa Dorin Suciu „szakavatott” politikai elemzését. Aki olyan homályos ügyektől sem riad vissza, amilyen az udvarhelyi görög katolikus árvaház svájci érdekeltségének pénzügyi kerete, amelyre szekus és Ceaușescu-folyószámlák alapos gyanújának árnyéka vetődik. Ezt az egyáltalán nem mellékes körülményt egy zárójeles felkiáltójellel elintézi Dorin Suciu, akiről az 1-es számú tévéműsor hírszerkesztője felteszi a kérdést: ugyanarról az újságíróról van-e szó, aki 1990-ben különleges szerepet játszott Marosvásárhelyen? És most is ugyanaz a célja?
Kétségkívül. Csakhogy megváltoztak a politikai főszereplők. 1990 márciusát az Adevărul és Dorin Suciu nem tudta volna megvalósítani Ion Iliescu és sleppje, tanácsosai és hírszerzői nélkül. Most Cotroceni célja merőben más, és urai nagyon jól tudják, hogy egy esetleges etnikai összecsapás után mindörökre búcsút mondhatnának a NATO-nak. Ezért mindent elkövetnek az Adevărul mesterkedéseinek meghiúsításáért. Vagy legalább annyit, amennyit megtett tegnap reggel a közszolgálati televízió.
Legalábbis reméljük.