Szpasziva, goszpogyin Miagradanszkij!
Szabadság, 1997. május 24., IX. évfolyam, 116. szám
Egyik legnormálisabbnak ismert kollégánk a Mesagerul transilvantól, Vasile Măgrădean, a tanügyi törvénymódosítással kapcsolatban bebizonyította, hogy ő is képes Funar lenni. Miután szemére veti Victor Ciorbeának, hogy móc származása ellenére roppant könnyelmű engedményeket tett a magyaroknak, pontosan olyan vészharangokat kongat, mint a hivatásos nemzetvédők. Hogy ez csak az első lépés, és nincs megállás, mert a magyarok olyanok. Hiába tanulja meg Románia történelmét, a magyar diák nem fogja elhinni. Mert neki jobban fáj Mohács, mint Mărăşeşti, jobban tiszteli Szent Istvánt, mint Cuza fejedelmet – sikoltozik a Mesagerul transilvan vezércikkírója, majd eljut odáig, hogy a megátalkodott magyar fiatalnak hiába mutatnak a térképen a Mureşre vagy a Dunăreára, az csak Marost és Dunát fog látni.
Végül a cikkíró felvillantja a számára borzalmas lázálmot: néhány év múlva a magyarok, miután elvégzik a Bolyai Egyetemet, a móc Victor Ciorbeát így fogják köszönteni: Köszönöm. A viszontlátásra, Ciorbea úr! (Így, magyarul. Mi több, a cikk címe is magyarul virít a lap címoldalán: Köszönöm, Ciorbea úr!)A butaságnak nincs határa. De Măgrădeanról nem tételeztük volna fel, hogy képes az élvonalba állni. Hogy meg sem fordul a fejében: mit szólna eszmefuttatásához Ukrajnában élő nemzettársa? Egy átlagos önérzettel bíró cernăut,i-i román embernek miért fájjon jobban Tarasz Szevcsenko nagynénikéjének a csúza, mint Mihai Eminescu családi drámája? Miért ne mondja a Dunának úgy, hogy Dunărea, miért kellene álmában is ukránul mormolja, hogy Dunáj? (Bocsánat, ha nem találtuk el, de nincs kéznél ukrán szótár.)
És ha majd Ukrajnában európaibbá válnak a körülmények, és lesz egy olyan miniszterelnök, mint Victor Ciorbea, a cernăuti-i Babeş, Egyetemet elvégző román fiatal miért mondana köszönetet románul az ukrán politikusnak? Az lesz a természetes, mint a reggeli napfelkelte, amiért szintén nem illeti meg dísztávirat a miniszterelnököt.
Úgyhogy cikkéért Măgrădeannak sem magyarul, sem románul nem mondanak köszönetet. Hanem csakis valamilyen nagyhatalmi munka nyelvén. Például így: Szpasziva, doszvidányijá gospogyin Miagradanszkij.
Végül a cikkíró felvillantja a számára borzalmas lázálmot: néhány év múlva a magyarok, miután elvégzik a Bolyai Egyetemet, a móc Victor Ciorbeát így fogják köszönteni: Köszönöm. A viszontlátásra, Ciorbea úr! (Így, magyarul. Mi több, a cikk címe is magyarul virít a lap címoldalán: Köszönöm, Ciorbea úr!)A butaságnak nincs határa. De Măgrădeanról nem tételeztük volna fel, hogy képes az élvonalba állni. Hogy meg sem fordul a fejében: mit szólna eszmefuttatásához Ukrajnában élő nemzettársa? Egy átlagos önérzettel bíró cernăut,i-i román embernek miért fájjon jobban Tarasz Szevcsenko nagynénikéjének a csúza, mint Mihai Eminescu családi drámája? Miért ne mondja a Dunának úgy, hogy Dunărea, miért kellene álmában is ukránul mormolja, hogy Dunáj? (Bocsánat, ha nem találtuk el, de nincs kéznél ukrán szótár.)
És ha majd Ukrajnában európaibbá válnak a körülmények, és lesz egy olyan miniszterelnök, mint Victor Ciorbea, a cernăuti-i Babeş, Egyetemet elvégző román fiatal miért mondana köszönetet románul az ukrán politikusnak? Az lesz a természetes, mint a reggeli napfelkelte, amiért szintén nem illeti meg dísztávirat a miniszterelnököt.
Úgyhogy cikkéért Măgrădeannak sem magyarul, sem románul nem mondanak köszönetet. Hanem csakis valamilyen nagyhatalmi munka nyelvén. Például így: Szpasziva, doszvidányijá gospogyin Miagradanszkij.