Egy hideg, egy meleg
Szabadság, 1997. május 14., IX. évfolyam, 107. szám
– így rétegződtek a tévé bukaresti magyar adásának hétfői műsorszámai.
Hogy miért vették elő a Romániai Magyar Szóban a télen lefolytatott szórványvitát, az már a bevezetőből kiderült: még működik a rögeszme, hogy a sajtó borús hangvétele felelős a kivándorlásért és az alacsony születési arányszámért, és ennek ismételt kinyilatkozásához kellett az ürügy. Újabb nem lévén, hát jó lesz a januári is – gondolta a szerkesztő.
Mivel a felmérések korszakát éljük, nem ártana egyszer és mindenkorra tudományos eszközökkel kimutatni, hányan osontak ki Nyugatra az utóbbi hét és fél évben azért, mert az újságokból tudták meg, hogy Keletre menet lefelé vezetnek a lépcsőfokok? Vagy hány nemző együttlét dőlt dugába azért, mert közben a partnerek az újságból megtudták, hogy hiába minden ellenkezés, a kolozsvári Főtért úgyis addig tartják feltúrva, ameddig nekik jólesik? Az embereknek csak ki kell nézni az ablakon, azonnal tudják, hányadán állnak a dolgok.
Ugyanakkor a tudományos szociológusoknak azt is fel kellene mérniük, hogy a sajtónak a történelemben páratlanul őszinte nyelvezete hány erdélyi magyart tartott vissza a kivándorlástól. Az ellentétes esetre már tudjuk a választ a történelemből. Amikor fejadagra adták a szójás szalámit, ezzel szemben a sajtó születésnapi versikékkel, meg az optimista jövőképfestés más hasonló ecsetjeivel igyekezett serkenteni a népszaporulatot, akkor csapott igazán magasra a kivándorlási kedv. A szókimondó, a sérelmeinket pipiskedés nélkül feltáró sajtó talán az egyetlen derűs dolog a Nyugathoz képest, még Magyarországhoz képest is. Miért mondanánk le erről is önmagunktól? Miért irigylik egyesek a sajtótól a jogot és kötelességet, hogy politikusainkat fokozottabb munkára serkentse, amíg a kolozsvári főtéri gödör zavartalanul tátonghat, és a szórványiskolák sorra bezárják kapuikat, mielőtt módosítanák a tanügyi törvényt?
Szerencsére a hétfői adás tartogatott kellemes meglepetést is. Boros Zoltán vendége volt Dinu C. Giurescu történész, akivel a dák-római folytonosságról is lehet beszélgetni. Igaz, nappali és magyar adásban diplomatikusan kikerülte a veszélyes vizeket, de így is megerősített hitünkben, hogy alakul a valódi demokrácia légköre. Meg aztán Galbács Pál műsora az egyházi vagyon visszaszolgáltatásáról szintén nem a szójás szalámi örömteli elfogadásának szellemében készült.
Hogy miért vették elő a Romániai Magyar Szóban a télen lefolytatott szórványvitát, az már a bevezetőből kiderült: még működik a rögeszme, hogy a sajtó borús hangvétele felelős a kivándorlásért és az alacsony születési arányszámért, és ennek ismételt kinyilatkozásához kellett az ürügy. Újabb nem lévén, hát jó lesz a januári is – gondolta a szerkesztő.
Mivel a felmérések korszakát éljük, nem ártana egyszer és mindenkorra tudományos eszközökkel kimutatni, hányan osontak ki Nyugatra az utóbbi hét és fél évben azért, mert az újságokból tudták meg, hogy Keletre menet lefelé vezetnek a lépcsőfokok? Vagy hány nemző együttlét dőlt dugába azért, mert közben a partnerek az újságból megtudták, hogy hiába minden ellenkezés, a kolozsvári Főtért úgyis addig tartják feltúrva, ameddig nekik jólesik? Az embereknek csak ki kell nézni az ablakon, azonnal tudják, hányadán állnak a dolgok.
Ugyanakkor a tudományos szociológusoknak azt is fel kellene mérniük, hogy a sajtónak a történelemben páratlanul őszinte nyelvezete hány erdélyi magyart tartott vissza a kivándorlástól. Az ellentétes esetre már tudjuk a választ a történelemből. Amikor fejadagra adták a szójás szalámit, ezzel szemben a sajtó születésnapi versikékkel, meg az optimista jövőképfestés más hasonló ecsetjeivel igyekezett serkenteni a népszaporulatot, akkor csapott igazán magasra a kivándorlási kedv. A szókimondó, a sérelmeinket pipiskedés nélkül feltáró sajtó talán az egyetlen derűs dolog a Nyugathoz képest, még Magyarországhoz képest is. Miért mondanánk le erről is önmagunktól? Miért irigylik egyesek a sajtótól a jogot és kötelességet, hogy politikusainkat fokozottabb munkára serkentse, amíg a kolozsvári főtéri gödör zavartalanul tátonghat, és a szórványiskolák sorra bezárják kapuikat, mielőtt módosítanák a tanügyi törvényt?
Szerencsére a hétfői adás tartogatott kellemes meglepetést is. Boros Zoltán vendége volt Dinu C. Giurescu történész, akivel a dák-római folytonosságról is lehet beszélgetni. Igaz, nappali és magyar adásban diplomatikusan kikerülte a veszélyes vizeket, de így is megerősített hitünkben, hogy alakul a valódi demokrácia légköre. Meg aztán Galbács Pál műsora az egyházi vagyon visszaszolgáltatásáról szintén nem a szójás szalámi örömteli elfogadásának szellemében készült.