A szovjettelenítés – folyamat
Szabadság, 1997. május 1., IX. évfolyam, 97. szám
Nagy a felháborodás Iliescu környezetében: hogyan merészelte azt mondani Victor Ciorbea miniszterelnök Brüsszelben, hogy most történt meg a szovjettelenítés, amikor az több mint 30 évvel ezelőtt bekövetkezett?! A mostani kormányzatot és külpolitikát nem kevesebbel, mint dilettantizmussal és népgyalázással vádolják, mert tagadni merészeli Gheorghe Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceaușescu függetlenségi politikáját.
Tényleg elgondolkoztató az ellenzékbe szorult baloldali párt érvelése. Mert azt nem lehet letagadni, hogy Románia 1962-ben szembeszegült a KGST szakosítási tervével, 1968-ban pedig nem társult a prágai tavasz elfojtásában a Varsói Szerződés tagállamaihoz.
De ha ilyen nagy volt a függetlenség Moszkvától, akkor Pacepa kilógása után miért csuklott össze az egész keleti kémhálózat? És 1989 decemberében Ion Iliescu miért telefonált Moszkvába, hogy ne tessenek izgulni, csak mi vagyunk?
Valójában az történt, hogy Romániára 1962-ben egészen más munkamegosztási tervet sóztak rá. Az akkori párt- és államfőtitkár látszólag elutasította a mezőgazdasági termelés felfuttatását és titokban elfogadta az energiafaló, környezetromboló nehézipari ágazatok kiépítését. Árukapcsolásként megkapta a fekete bárány szerepét is, ami azt jelentette, hogy minden látványos alkalommal visszapofázott a Szovjetuniónak, és ezzel erkölcsi hitelt szerzett Nyugaton. Hogy ez a „függetlenségi” politika milyen következményekkel járt? Mennyivel jobb a veszteséget termelő ócskavashalmaz, mint a szakosított mezőgazdaság? És lehet-e erkölcsös a tartózkodás egy bársonyos szocialista demokrácia leverésétől, ha idehaza a legkeményebb ázsiai kommunista diktatúrát honosították meg?
A legnagyobb kárt Nyugat megtévesztésével okozták a román kommunista vezérek. Pacepa kilépésekor a „bátor függetlenkedőről” kiderült, hogy éppen úgy esernyőt csap a hóna alá, amikor Moszkvában esik az eső, mint a Varsói Szerződés többi államfője. De az önállóskodás megjátszása enélkül is nyílt titok volt, hiszen Nyugatnak szintén megvolt (megvan) a maga kémhálózata, sőt – ritkán adódik újdonság a Nap alatt – a már ismert módszerrel időnként kivált a csoportból egy-egy fekete bárányként viselkedő ország, amelynek „gazdasági ügynökeit” nagyobb bizalommal fogadták (fogadják) a keleti fővárosokban. Ilyen beépült embereknek bizalmasan megsúghatták a bukaresti exkluzív golfpályákon, hogy mi a dörgés, és akkor nagyon is érthető a NATO mostani elvárása: mentesíteni kell Romániát a KGB befolyásától, függetlenül attól, hogy a KGB-t most másként hívják és a Román Hírszerző Szolgálatnak is más volt régebb a neve.
Victor Ciorbea tehát nagyon is szakavatottan biztosította nyugati partnereit arról, hogy 1996 novemberétől állítható bizonyosan Románia szovjettelenítése.
Természetesen senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez a folyamat a sikeres választások pillanatában véget is ért. Egy államapparátus nemcsak kormányból, miniszterekből, osztályfőkből áll. Amit a miniszter elintézne, azt megakadályozhatja a kapus. A korábban szovjet szellemben kiképzett emberek tovább dolgoznak, ezt bizonyítja a kormányzat bizonyos kezdeményezéseinek gátlása alacsonyabb szinteken. Mint például a Bolyai Egyetem újralétesítésének akadályozása. Ez módszereiben visszavezethető a Lomonoszov Egyetem hagyományaira: a nagy Szovjetunió minden fia megtalálta ott a helyét, ha megtanulta a munka közös nyelvét, és természetesen a jogra is oroszul felvételizett... Vagy ott voltak azok a hatalmas ifjúsági munkatáborok, amelyekre a kontinensnyi ország minden részéből toboroztak részvevőket azzal a kimondott céllal, hogy az orosz nyelv összekovácsoló erejével szilárdítsák a szovjet ifjúság multikulturális egységét.
A szovjettelenítési politika teljes sikerét tehát akkor ünnepelhetjük, amikor a Román Hírszerző Szolgálat nem a „szeparatistákat” leplezi le, hanem azokat, akik nem tudnak, vagy nem akarnak szakítani szovjetizálási – sokoldalú szocialista kifejezéssel: homogenizálási – törekvéseikkel.
Tényleg elgondolkoztató az ellenzékbe szorult baloldali párt érvelése. Mert azt nem lehet letagadni, hogy Románia 1962-ben szembeszegült a KGST szakosítási tervével, 1968-ban pedig nem társult a prágai tavasz elfojtásában a Varsói Szerződés tagállamaihoz.
De ha ilyen nagy volt a függetlenség Moszkvától, akkor Pacepa kilógása után miért csuklott össze az egész keleti kémhálózat? És 1989 decemberében Ion Iliescu miért telefonált Moszkvába, hogy ne tessenek izgulni, csak mi vagyunk?
Valójában az történt, hogy Romániára 1962-ben egészen más munkamegosztási tervet sóztak rá. Az akkori párt- és államfőtitkár látszólag elutasította a mezőgazdasági termelés felfuttatását és titokban elfogadta az energiafaló, környezetromboló nehézipari ágazatok kiépítését. Árukapcsolásként megkapta a fekete bárány szerepét is, ami azt jelentette, hogy minden látványos alkalommal visszapofázott a Szovjetuniónak, és ezzel erkölcsi hitelt szerzett Nyugaton. Hogy ez a „függetlenségi” politika milyen következményekkel járt? Mennyivel jobb a veszteséget termelő ócskavashalmaz, mint a szakosított mezőgazdaság? És lehet-e erkölcsös a tartózkodás egy bársonyos szocialista demokrácia leverésétől, ha idehaza a legkeményebb ázsiai kommunista diktatúrát honosították meg?
A legnagyobb kárt Nyugat megtévesztésével okozták a román kommunista vezérek. Pacepa kilépésekor a „bátor függetlenkedőről” kiderült, hogy éppen úgy esernyőt csap a hóna alá, amikor Moszkvában esik az eső, mint a Varsói Szerződés többi államfője. De az önállóskodás megjátszása enélkül is nyílt titok volt, hiszen Nyugatnak szintén megvolt (megvan) a maga kémhálózata, sőt – ritkán adódik újdonság a Nap alatt – a már ismert módszerrel időnként kivált a csoportból egy-egy fekete bárányként viselkedő ország, amelynek „gazdasági ügynökeit” nagyobb bizalommal fogadták (fogadják) a keleti fővárosokban. Ilyen beépült embereknek bizalmasan megsúghatták a bukaresti exkluzív golfpályákon, hogy mi a dörgés, és akkor nagyon is érthető a NATO mostani elvárása: mentesíteni kell Romániát a KGB befolyásától, függetlenül attól, hogy a KGB-t most másként hívják és a Román Hírszerző Szolgálatnak is más volt régebb a neve.
Victor Ciorbea tehát nagyon is szakavatottan biztosította nyugati partnereit arról, hogy 1996 novemberétől állítható bizonyosan Románia szovjettelenítése.
Természetesen senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez a folyamat a sikeres választások pillanatában véget is ért. Egy államapparátus nemcsak kormányból, miniszterekből, osztályfőkből áll. Amit a miniszter elintézne, azt megakadályozhatja a kapus. A korábban szovjet szellemben kiképzett emberek tovább dolgoznak, ezt bizonyítja a kormányzat bizonyos kezdeményezéseinek gátlása alacsonyabb szinteken. Mint például a Bolyai Egyetem újralétesítésének akadályozása. Ez módszereiben visszavezethető a Lomonoszov Egyetem hagyományaira: a nagy Szovjetunió minden fia megtalálta ott a helyét, ha megtanulta a munka közös nyelvét, és természetesen a jogra is oroszul felvételizett... Vagy ott voltak azok a hatalmas ifjúsági munkatáborok, amelyekre a kontinensnyi ország minden részéből toboroztak részvevőket azzal a kimondott céllal, hogy az orosz nyelv összekovácsoló erejével szilárdítsák a szovjet ifjúság multikulturális egységét.
A szovjettelenítési politika teljes sikerét tehát akkor ünnepelhetjük, amikor a Román Hírszerző Szolgálat nem a „szeparatistákat” leplezi le, hanem azokat, akik nem tudnak, vagy nem akarnak szakítani szovjetizálási – sokoldalú szocialista kifejezéssel: homogenizálási – törekvéseikkel.