Sárga veszedelem?
Szabadság, 1997. április 25., IX. évfolyam, 94. szám
Valami új világrend felépítéséről állapodott meg Borisz Jelcin Mao jelenlegi utódjával, és ettől többen berezeltek: mi lesz, ha a Kis-Szovjetunió és a Nagy-Kína elássa a csatabárdot, és megalakítja az új Varsói Szerződést, pekingi központtal? Sokan máris, vagy megint emlegetni kezdték az ezredfordulóra világvégének megjövendölt sárga veszedelmet. A kataklizmát úgy képzelik el, hogy Oroszország és Kína egyesült erővel megtámadja a NATO-t, amely nem tartóztathatja fel a hatalmas embertömeget, ellencsapásra pedig azért lesz képtelen, mert ez az új félelmetes katonai tömb hatalmas lakatlan területtel is rendelkezik, ahol könnyű elrejteni a katonai bázisokat.
Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor Kína nemcsak a Szovjetuniónak, hanem az egész világnak külön-hidegháborút üzent, katonaközgazdászok különös összefüggéseket mutattak ki. Ha Svédország történetesen Kína szomszédja lenne, aggodalomra akkor sem volna oka, mert fejlett technikájával, gombnyomásra szerkezetváltó iparával két nap alatt olyan hadi potenciált állít elő, amelyet Kína további sok évtizedes kínlódással sem képes kiegyenlíteni.
Hogy azóta Kína atomhatalommá vált? A Szovjetunió pedig a világ második atomhatalma volt? És ha a kettő összeadja atomhatalmát? Ez is csak számháború. Mint ahogy nem a közlegénység létszáma dönti el egy mai háború kimenetelét – a gyalogságé csak az utószó, vagyis a szétvert terület elfoglalása – épp úgy a robbanótöltetek és a hordozórakéták száma sem elég a papírforma kiszámításához. Ha még emlékszünk, a NATO és a Varsói Szerződés közötti fegyverkezési verseny azzal ért véget, hogy hevesen tiltakoztunk az űrpajzs kifejlesztése ellen. Mert „mi” arra nem voltunk képesek, és így a „mi” atomütőerőnk használhatatlanná vált. Nagyon valószínűtlen, hogy a csodafegyverekkel foglalkozó nyugati tudósok és technikusok azonnal kivették fizetés nélküli szabadságukat, amint összeomlott a keleti katonai tömb. Fejlett kémhálózat nélkül is biztosak lehetünk abban, hogy a Svédország területéhez és lakosságához mérhető fejlett nyugati országnak most nem két napra, hanem csak néhány órára volna szüksége Volvo-gyárainak átállítására hadiüzemelésre. És hátha még egy olyan katonai tömb tagja, amilyen a NATO! Akkor bizony a Közép-Ázsiából elindított, a kulturális forradalom vívmányaiban, értsd: háztáji kohókban gyártott atomtöltetek úgy járnának, mint az alma: nem esnének messzire fasilójuktól.
Persze, nem szabad lebecsülni az atomveszélyt. Az valóban fenyegeti az emberiséget, de nem azért, mintha fennállna két atomhatalom összecsapásának lehetősége. Ahogy pillanatnyi hatalmi zavarban Albánia kaszárnyáiból széthordták a puskákat, ugyanúgy bekövetkezhet az atomfegyverek bevetése kisebb bankrablásoknál, selyemfiúk egymás közti leszámolásában stb. Már vannak ilyen jelzések, hogy a hasadóanyagok a felezési idejüknél gyorsabban fogynak, mert lopás tárgyát képezi minden, ami megmaradt a szocialista közvagyonból. Házi használatnál „magasabb rendű” célt manapság nem is szolgálhat a gazdaságilag elmaradott országok fegyverzete – legyen az klasszikus, nukleáris, esetleg lézertechnikás. Ezért éppen a csóró országok érdekében kellene felgyorsítani az általános leszerelést, nehogy fegyvereik ellenük forduljanak.
Visszatérve a hatalmas embertömeggel kapcsolatos félelemre, hát annak van némi alapja. Természetesen nem háború esetén, hanem békeidőben. Mint például most. Ugye, alig múlik el nap, hogy Budapesten ne ropognának keleti érdekcsoportok fegyverei, más napokon, a változatosság kedvéért kínai éttermekben robbannak bombák, amelyek szerencsére nem sugárveszélyesek – egyelőre. Nem is győzünk eléggé csodálkozni, hogyan jutnak át a határon ezek a bombák és a bombázók, amikor nekünk egyre nehezebb negyedévenként átutazni, és legalább egy játékpisztollyal megörvendeztetni rokonaink, ismerőseink szintén pukkantós kedvű gyermekeit. Ha véletlenül átsurranunk a határon anélkül, hogy a hazai biztosítókat félhavi fizetésünkkel hízlaltuk volna, akkor az első útkereszteződésnél megbüntetnek és megvámolnak, hogy legközelebb menjen el a kedvünk a furikázástól. Meg aztán – bár senkinek sem tanácsoljuk a kitelepedést – azt is furcsállhatjuk, hogy maholnap több az ázsiai magyar állampolgár, mint a Magyarországon letelepült erdélyi magyar. Így nem is kell szétverni a hadszintért és jöhet a gyalogság.
Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor Kína nemcsak a Szovjetuniónak, hanem az egész világnak külön-hidegháborút üzent, katonaközgazdászok különös összefüggéseket mutattak ki. Ha Svédország történetesen Kína szomszédja lenne, aggodalomra akkor sem volna oka, mert fejlett technikájával, gombnyomásra szerkezetváltó iparával két nap alatt olyan hadi potenciált állít elő, amelyet Kína további sok évtizedes kínlódással sem képes kiegyenlíteni.
Hogy azóta Kína atomhatalommá vált? A Szovjetunió pedig a világ második atomhatalma volt? És ha a kettő összeadja atomhatalmát? Ez is csak számháború. Mint ahogy nem a közlegénység létszáma dönti el egy mai háború kimenetelét – a gyalogságé csak az utószó, vagyis a szétvert terület elfoglalása – épp úgy a robbanótöltetek és a hordozórakéták száma sem elég a papírforma kiszámításához. Ha még emlékszünk, a NATO és a Varsói Szerződés közötti fegyverkezési verseny azzal ért véget, hogy hevesen tiltakoztunk az űrpajzs kifejlesztése ellen. Mert „mi” arra nem voltunk képesek, és így a „mi” atomütőerőnk használhatatlanná vált. Nagyon valószínűtlen, hogy a csodafegyverekkel foglalkozó nyugati tudósok és technikusok azonnal kivették fizetés nélküli szabadságukat, amint összeomlott a keleti katonai tömb. Fejlett kémhálózat nélkül is biztosak lehetünk abban, hogy a Svédország területéhez és lakosságához mérhető fejlett nyugati országnak most nem két napra, hanem csak néhány órára volna szüksége Volvo-gyárainak átállítására hadiüzemelésre. És hátha még egy olyan katonai tömb tagja, amilyen a NATO! Akkor bizony a Közép-Ázsiából elindított, a kulturális forradalom vívmányaiban, értsd: háztáji kohókban gyártott atomtöltetek úgy járnának, mint az alma: nem esnének messzire fasilójuktól.
Persze, nem szabad lebecsülni az atomveszélyt. Az valóban fenyegeti az emberiséget, de nem azért, mintha fennállna két atomhatalom összecsapásának lehetősége. Ahogy pillanatnyi hatalmi zavarban Albánia kaszárnyáiból széthordták a puskákat, ugyanúgy bekövetkezhet az atomfegyverek bevetése kisebb bankrablásoknál, selyemfiúk egymás közti leszámolásában stb. Már vannak ilyen jelzések, hogy a hasadóanyagok a felezési idejüknél gyorsabban fogynak, mert lopás tárgyát képezi minden, ami megmaradt a szocialista közvagyonból. Házi használatnál „magasabb rendű” célt manapság nem is szolgálhat a gazdaságilag elmaradott országok fegyverzete – legyen az klasszikus, nukleáris, esetleg lézertechnikás. Ezért éppen a csóró országok érdekében kellene felgyorsítani az általános leszerelést, nehogy fegyvereik ellenük forduljanak.
Visszatérve a hatalmas embertömeggel kapcsolatos félelemre, hát annak van némi alapja. Természetesen nem háború esetén, hanem békeidőben. Mint például most. Ugye, alig múlik el nap, hogy Budapesten ne ropognának keleti érdekcsoportok fegyverei, más napokon, a változatosság kedvéért kínai éttermekben robbannak bombák, amelyek szerencsére nem sugárveszélyesek – egyelőre. Nem is győzünk eléggé csodálkozni, hogyan jutnak át a határon ezek a bombák és a bombázók, amikor nekünk egyre nehezebb negyedévenként átutazni, és legalább egy játékpisztollyal megörvendeztetni rokonaink, ismerőseink szintén pukkantós kedvű gyermekeit. Ha véletlenül átsurranunk a határon anélkül, hogy a hazai biztosítókat félhavi fizetésünkkel hízlaltuk volna, akkor az első útkereszteződésnél megbüntetnek és megvámolnak, hogy legközelebb menjen el a kedvünk a furikázástól. Meg aztán – bár senkinek sem tanácsoljuk a kitelepedést – azt is furcsállhatjuk, hogy maholnap több az ázsiai magyar állampolgár, mint a Magyarországon letelepült erdélyi magyar. Így nem is kell szétverni a hadszintért és jöhet a gyalogság.