Elnyilatkozások tanulsága
Szabadság, 1996. február 19., VIII. évfolyam, 41. szám
Régi sebekben vájkált hétszámra a Kolozs megyei román lap: romániai magyar személyiségek 1956-os nyilatkozatait közölte, miután az adat- és irattárakhoz közelebb férkőző országos és más vidékies lapok majdnem egy évvel ezelőtt lerágták ezt a csontot.
Érthetetlen, hogy miért csinálják. Az akkori nyilatkozók közül sokan már nincsenek az élők sorában, mások pedig túl idősek ahhoz, hogy jelöltessék magukat polgármesternek vagy parlamenti képviselőnek. A hitelrontásnak tehát semmi haszna. Akkor mi lehet a cél? (Természetesen a mocskolódáson kívül.) Tán csak nem számunkra akarnak figyelmeztető tanulságot szolgáltatni, hogy ha megismétlődik ’56, akkor ne kövessünk el hasonló hibát? Ha így van, nagyon szépen köszönjük, de megkérjük, szóljanak Adrian Năstase párt- és házelnöknek is.
Nemrégiben ugyanis azt nyilatkozta, hogy ha barátkozni akarunk(?), le kell szokjunk a bratyizásról Magyarországgal. Márpedig tanácsának megfogadása egyet jelentene az ’56-os veszélyhelyzet újratermelésével. Ugyanoda jutnánk, mint tíz évvel ezelőtt, amikor a kitavaszodás örökös késlekedéséről azzal segítettünk elterelni a figyelmet, hogy valamiért elvertük a port Magyarországon. (Maradjon köztünk: nemcsak ’56 volt, hanem Erdély története is, amikor „nagyjaink” versengve szapulták a Magyar Tudományos Akadémiát. Az egyik vezérszónok Ceauşescu utódjától kapta meg jutalmát: a svájci román nagykövetségen üdül.)
De nemcsak az a hézag, hogy egyesek el sem tudják képzelni az együttlétet a barátjukkal, ha annak még van egy jó barátja. (Pajzánkodás nélkül! Most politizálunk.) Az anyaországtól való eltiltásban benn rejlik az információhiány veszélye is. 1956-ban sem teremhettünk azonnal a határ túlsó oldalán, hogy lássuk, mi folyik ott, a rádióból pedig – noha akkor a Petőfi zavarmentesebben fogható volt Erdélyben, mint most a Kossuth – egymásnak ellentmondó nyilatkozatok is elhangzottak...
Jó, ne játsszuk meg magunkat. Nem az információ hiányzott akkor. Nagyon pontosan tudtuk, mire taposnak odaát a szovjet tankok, és több mint bizonyos, hogy az elítélő nyilatkozatok szerzőinek, aláíróinak sajgott a lelke – már amelyiknek nem kérgesedett meg a népek atyja, a kolhozparaszt és a marósnő fényes arculatának tükrözésétől irodalmi trilógiákban. Azoknak a nyilatkozatoknak a magyarázata abban rejlik, hogy egyetlen könyvkiadó létezett: a párt és állam kiadója. Aki írni akart, az aláírt... Anélkül, hogy az elnyilatkozók mentegetésébe bonyolódnánk, gondoljuk meg: 1956-ban senki sem láthatta az alagút végét, mi több, a tendencia inkább arra mutatott, hogy a szocializmus világrendszerré válik.
De Adrian Năstase és politikus utódai a jövőben megúszhatnák az amiatti szégyent, hogy nemcsak ők tévednek csúfosan, hanem másokat is jobb belátásukkal ellentétes nyilatkozatokra kényszerítenek. Ennek a módja az autonómia, amiről ugyanabban a nyilatkozatában is megpróbál lebeszélni. Ez a mostani mocskolódás is komoly érv a kisebbségi önkormányzat mellett: többé ne erőszakoskodhassanak a kiszolgáltatott közösséggel. Nem nagy dicsőség.
Érthetetlen, hogy miért csinálják. Az akkori nyilatkozók közül sokan már nincsenek az élők sorában, mások pedig túl idősek ahhoz, hogy jelöltessék magukat polgármesternek vagy parlamenti képviselőnek. A hitelrontásnak tehát semmi haszna. Akkor mi lehet a cél? (Természetesen a mocskolódáson kívül.) Tán csak nem számunkra akarnak figyelmeztető tanulságot szolgáltatni, hogy ha megismétlődik ’56, akkor ne kövessünk el hasonló hibát? Ha így van, nagyon szépen köszönjük, de megkérjük, szóljanak Adrian Năstase párt- és házelnöknek is.
Nemrégiben ugyanis azt nyilatkozta, hogy ha barátkozni akarunk(?), le kell szokjunk a bratyizásról Magyarországgal. Márpedig tanácsának megfogadása egyet jelentene az ’56-os veszélyhelyzet újratermelésével. Ugyanoda jutnánk, mint tíz évvel ezelőtt, amikor a kitavaszodás örökös késlekedéséről azzal segítettünk elterelni a figyelmet, hogy valamiért elvertük a port Magyarországon. (Maradjon köztünk: nemcsak ’56 volt, hanem Erdély története is, amikor „nagyjaink” versengve szapulták a Magyar Tudományos Akadémiát. Az egyik vezérszónok Ceauşescu utódjától kapta meg jutalmát: a svájci román nagykövetségen üdül.)
De nemcsak az a hézag, hogy egyesek el sem tudják képzelni az együttlétet a barátjukkal, ha annak még van egy jó barátja. (Pajzánkodás nélkül! Most politizálunk.) Az anyaországtól való eltiltásban benn rejlik az információhiány veszélye is. 1956-ban sem teremhettünk azonnal a határ túlsó oldalán, hogy lássuk, mi folyik ott, a rádióból pedig – noha akkor a Petőfi zavarmentesebben fogható volt Erdélyben, mint most a Kossuth – egymásnak ellentmondó nyilatkozatok is elhangzottak...
Jó, ne játsszuk meg magunkat. Nem az információ hiányzott akkor. Nagyon pontosan tudtuk, mire taposnak odaát a szovjet tankok, és több mint bizonyos, hogy az elítélő nyilatkozatok szerzőinek, aláíróinak sajgott a lelke – már amelyiknek nem kérgesedett meg a népek atyja, a kolhozparaszt és a marósnő fényes arculatának tükrözésétől irodalmi trilógiákban. Azoknak a nyilatkozatoknak a magyarázata abban rejlik, hogy egyetlen könyvkiadó létezett: a párt és állam kiadója. Aki írni akart, az aláírt... Anélkül, hogy az elnyilatkozók mentegetésébe bonyolódnánk, gondoljuk meg: 1956-ban senki sem láthatta az alagút végét, mi több, a tendencia inkább arra mutatott, hogy a szocializmus világrendszerré válik.
De Adrian Năstase és politikus utódai a jövőben megúszhatnák az amiatti szégyent, hogy nemcsak ők tévednek csúfosan, hanem másokat is jobb belátásukkal ellentétes nyilatkozatokra kényszerítenek. Ennek a módja az autonómia, amiről ugyanabban a nyilatkozatában is megpróbál lebeszélni. Ez a mostani mocskolódás is komoly érv a kisebbségi önkormányzat mellett: többé ne erőszakoskodhassanak a kiszolgáltatott közösséggel. Nem nagy dicsőség.