Fontos csevegés kötélről


Különös cikket közölt Bíró Béla a Brassói Lapokban, a Romániai Magyar Szó pedig átvette „a szöveg fontossága okán”. Miért fontos az a „szöveg”? Ezt az RMSZ-szerkesztő megjegyzésének szűkszavúsága miatt az olvasónak kell megfejtenie.
A cikk megvalósítást könyvel el. A „román demokrácia normalizálódásával párhuzamosan... a mi kis magyar demokráciánk is érlelődik” – jelenti ki már a bevezetőben a szerző, és a világra szóló sikert a Bolyai Egyetem körül kibontakozott vitákból hámozza ki. Míg – jelzi – „néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy olyan szent dologról, mint a magyar egyetem, egyáltalán vitázni lehessen”, addig „a mai viták azt a katasztrofális esélyt segítenek elkerülni, hogy egy hebehurgyán összetákolt magyar egyetem” tehetségtelen, fantáziátlan, kicsinyes, unalmas és tájékozatlan szakemberek garmadáját zúdítsa a romániai magyar társadalomra.
Ennek a „szövegnek” a fontossága tehát ugyanaz, ami a kötélről való csevegés jelentősége akasztott ember házában. Mert immár mindenki számára világos, hogy Romániában nincs politikai akarat az önálló magyar egyetem engedélyezésére, és a Bolyai Egyetem létjogosultságát sorainkban megkérdőjelezők erről még el is terelik a világ figyelmét, azt a látszatot keltik, hogy a romániai magyarság véleménye ebben a kérdésben megoszlik. Aki pedig önként mond le valamely jogáról, azt a legkönnyebb kisemmizni – örökre.
Milyen is volt a közhangulat néhány évvel ezelőtt, amikor „elképzelhetetlen lett volna” ilyen szövegek fontosságának a méltatása? Az Erdélyi Napló akkori szerkesztői kipróbálták. Interjúsorozatot kezdeményeztek Hajdú Győzővel, akinek szintén eredeti, a romániai magyarság hangulatától olyan eltérő mondanivalója volt, hogy az önálló magyar szervezet jó, de jobb lett volna meg se alakítani, és ha már van, legalább ne követelőzzön, mert csak együtt-împreună stb. Az olvasók azonban megakadályozták a második rész közlését, mondván telefonon és írván sajtólevelekben, hogy ha az újság átveszi a Hajdú-szagot, tovább nem hajlandók pénzt áldozni rá. Azok a forradalmi idők valóban elmúltak. Most már vághatjuk magunk alatt a fát, mert „érlelődik” a mi kis demokráciánk. Vagy belefáradtunk a Hajdú-szag elutasításába.
Ha már eljutottunk „fejlődésünk” e magas fokára, meg kellene követni Hajdú Győzőt. Sőt, Fúró Gyulát is fel kellene kérni, engedélyezze a hét év során a România Mare című hetilapban közölt életművének megjelentetését magyar lapokban. Szintén fontos szövegként. Ténykedésük kevésbé kártékony, mint mai utánzóiké, hiszen ők akkor szokták meg a hajbókolást a többségi nemzet előtt, amikor az volt az egyedüli államvallás. Most nem kötelező a kisebbségi öncsonkítás, nem kell megalázkodással kicsikarni a többségi cenzor jóindulatát, aki ilyesmire adja a fejét, az meggyőzőbb, mert önszántából és önzetlenül teszi. Illetve, ki tudja?... A Hajdú családnak szépen jövedelmezett az, hogy nem szerettük a szagát. Adjuk össze az Együtt–mpreună hetilap kiadására folyósított mecénási és költségvetési összegeket, Böbe budapesti kultúrigazgatói fizetését, ugye, jóval több jön ki érlelődő demokráciánk valamely független lapjánál éhbérért kulizó szerkesztő jövedelménél. Fúró Gyula is annak köszönheti szenátori fizetését és dollárban folyósított strasbourgi napidíját, hogy számunkra kellemetlen szagú meglátásaival hiába kopogtatott volna a romániai magyar szerkesztőségekben. Ezek a kövületek megvetésünk bizonyítékait lobogtatva kértek menedékjogot kenyéradóiknál, Vadim Tudornál és Adrian Păunescunál.
Úgyhogy talán nem is baj, hogy belefáradtunk bizonyos szagok kiszimatolásába és elkülönítésébe. Legalább többé senki sem mellékelheti benyújtott számláihoz a romániai magyarság elutasítását. Ezeknek az ún. demokratikus véleményeknek különben sem volna súlyosabb következményük. A világ tapasztalja, hogy nálunk véleménynyilvánítás címén egyesek olyan aknamunkát fejtenek ki, hogy a közel-keleti csata ehhez képest mérsékelt platformakció. Az öncsonkítási törekvéseket könnyűszerrel semlegesíteni lehetne, ha a romániai magyarság hiteles képviselője eléggé nyomatékosan és minden alkalommal leszögezné, hogy a látszat csal, vagyis szándéka ellenére fosztják meg egy jogától, az önálló Bolyai Egyetemtől.