Innen?! Hova?!
Szabadság, 1997. március 25., IX. évfolyam, 69. szám
Politikai vicceken hahotáznak a rabok valahol Szibéria távol-keleti szegletében. Egyikük észbekap, és suttogva rimánkodik társainak, fejezzék be a szórakozást, mert ha valaki besúgja az esetet az őrségnek, mindannyiukat elviszik. Mire a társaság leírhatatlan döbbenettel, kórusban felkiált:
– Elvisznek?! Innen?!
Ennél is nyakatekertebb politikai viccet produkál napjaink újabb fonáksága, amelyről szintén gulághangulat rohanja meg az embert.
A Funar pártelnöki tisztségéből való menesztését követő sajtóvisszhangokat látva, elképzelhetjük a következő helyzetet:
Bréjnsztorming keretében összedugják a fejüket a gyűjtőtábor foglárjai, hogy a spanyolcsizma, a kultúrzóna, az etnikai olvasztótégely és sok egyéb találmányuk után újabb nöuháukat ötöljenek ki a maguk és kenyéradóik szórakoztatására. Hosszas (majdnem hét évi) tanakodás után kitalálják, hogy feláldozzák egyik legvérszomjasabb őrmesterüket, aki többek között arról híres, hogy a tábort megtölti emléktábláival és az appelplatzon mélyfúrással keresteti a rabok életszínvonalát. Előbb palotapuccsal felfüggesztik állásából, majd szabályos összgyűjtőtábori kongresszuson leszavazzák. Ezután felhívással fordulnak a rabokhoz, ők is határolják el magukat attól a szélsőségesen radikális, megveszekedetten intoleráns, szemtelenül követelőző társuktól, aki pisszenni merészelt a múltkor, amikor felolvasták a határozatot, hogy több rabnak fokozatosan, több lépcsőben börtönőrré kell válnia, mert nincs pénz újabb barakkok építésére.
Másnap a többségi lágerújságok túlnyomó többségében két név és két fénykép jelenik meg: az elcsapott börtönőré és a pellengérre állított rabé. A két szélsőséges, radikális, nacionalista, musszolinista, heroinista stb. pártvezér feláldozásával megnyílnak előttünk a világ lágereinek kapui – nyilatkozza napiparancsában a börtönőrvezérkar, majd leszögezi, hogy a továbbiakban csak egészségesen rabellenes – értsd nacionalista – politikát fognak folytatni, de természetesen elvárják, hogy a Rabok Maradék Deheroizáló Szövetsége tovább mérsékelje magát.
A rabok természetes válasza az lenne, hogy arcukon leírhatatlan döbbenettel, kórusban felkiáltanának:
– Tovább?! Hova?!
Természetesen vannak, akik Funar és Tőkés egy napon emlegetésétől egészen más képzettársításokra hajlamosak. Tőkés Lászlónak 1989. december 15-től kezdődően akadnak irigyei, ellenlábasai, sőt azelőttről is, ilyen például Papp László, az egykori kollaboráns püspök. Azok most élvezkednek, ugye. Mások pedig azt mondhatják, hogy most, a megváltozott helyzetben túlzás a lágerőrök és a politikai rabok közötti párhuzam felállítása. Ezt a szempontot érdemes szemügyre venni. Tényleg, a történelemben először előállt az a helyzet, hogy az egykori „nemzetőr”, aki nemcsak jogainkat, hanem létünket is kétségbe vonta, kisebbségbe, ellenzékbe szorult, sőt pártjában is pályaszéli kispadra került, ezzel szemben az egykori elnyomott kisebbség kormánytényező lett. Csakhogy egyelőre semmilyen lényeges változás sem történt. Eltelt négy hónap, és még az „appelplatzot” sem tömték be, pedig nyilvánvaló, hogy az életszínvonalat nem ott kell keresni; a Funar börtönőri emlékét megörökítő táblák száma pedig tovább gyarapodott. Hogy az 1990-es marosvásárhelyi események bűnöseinek felelősségre vonásáról ne is beszéljünk. Majd, ha a kisebbségi minisztérium nemcsak épül, hanem épít is, államtitkáraink pedig nemcsak ott vannak, hanem dolgoznak is, mégpedig eredményesen, a párhuzam érvényét veszti.
– Elvisznek?! Innen?!
Ennél is nyakatekertebb politikai viccet produkál napjaink újabb fonáksága, amelyről szintén gulághangulat rohanja meg az embert.
A Funar pártelnöki tisztségéből való menesztését követő sajtóvisszhangokat látva, elképzelhetjük a következő helyzetet:
Bréjnsztorming keretében összedugják a fejüket a gyűjtőtábor foglárjai, hogy a spanyolcsizma, a kultúrzóna, az etnikai olvasztótégely és sok egyéb találmányuk után újabb nöuháukat ötöljenek ki a maguk és kenyéradóik szórakoztatására. Hosszas (majdnem hét évi) tanakodás után kitalálják, hogy feláldozzák egyik legvérszomjasabb őrmesterüket, aki többek között arról híres, hogy a tábort megtölti emléktábláival és az appelplatzon mélyfúrással keresteti a rabok életszínvonalát. Előbb palotapuccsal felfüggesztik állásából, majd szabályos összgyűjtőtábori kongresszuson leszavazzák. Ezután felhívással fordulnak a rabokhoz, ők is határolják el magukat attól a szélsőségesen radikális, megveszekedetten intoleráns, szemtelenül követelőző társuktól, aki pisszenni merészelt a múltkor, amikor felolvasták a határozatot, hogy több rabnak fokozatosan, több lépcsőben börtönőrré kell válnia, mert nincs pénz újabb barakkok építésére.
Másnap a többségi lágerújságok túlnyomó többségében két név és két fénykép jelenik meg: az elcsapott börtönőré és a pellengérre állított rabé. A két szélsőséges, radikális, nacionalista, musszolinista, heroinista stb. pártvezér feláldozásával megnyílnak előttünk a világ lágereinek kapui – nyilatkozza napiparancsában a börtönőrvezérkar, majd leszögezi, hogy a továbbiakban csak egészségesen rabellenes – értsd nacionalista – politikát fognak folytatni, de természetesen elvárják, hogy a Rabok Maradék Deheroizáló Szövetsége tovább mérsékelje magát.
A rabok természetes válasza az lenne, hogy arcukon leírhatatlan döbbenettel, kórusban felkiáltanának:
– Tovább?! Hova?!
Természetesen vannak, akik Funar és Tőkés egy napon emlegetésétől egészen más képzettársításokra hajlamosak. Tőkés Lászlónak 1989. december 15-től kezdődően akadnak irigyei, ellenlábasai, sőt azelőttről is, ilyen például Papp László, az egykori kollaboráns püspök. Azok most élvezkednek, ugye. Mások pedig azt mondhatják, hogy most, a megváltozott helyzetben túlzás a lágerőrök és a politikai rabok közötti párhuzam felállítása. Ezt a szempontot érdemes szemügyre venni. Tényleg, a történelemben először előállt az a helyzet, hogy az egykori „nemzetőr”, aki nemcsak jogainkat, hanem létünket is kétségbe vonta, kisebbségbe, ellenzékbe szorult, sőt pártjában is pályaszéli kispadra került, ezzel szemben az egykori elnyomott kisebbség kormánytényező lett. Csakhogy egyelőre semmilyen lényeges változás sem történt. Eltelt négy hónap, és még az „appelplatzot” sem tömték be, pedig nyilvánvaló, hogy az életszínvonalat nem ott kell keresni; a Funar börtönőri emlékét megörökítő táblák száma pedig tovább gyarapodott. Hogy az 1990-es marosvásárhelyi események bűnöseinek felelősségre vonásáról ne is beszéljünk. Majd, ha a kisebbségi minisztérium nemcsak épül, hanem épít is, államtitkáraink pedig nemcsak ott vannak, hanem dolgoznak is, mégpedig eredményesen, a párhuzam érvényét veszti.