Ha elmarad a tavasz
Szabadság, 1997. március 19., IX. évfolyam, 89. szám
Mekkora szerencséje volt az előző rendszernek, hogy nem érte meg ezt a tavaszt!
Képzeljük csak el: a szocialista mezőgazdaság minden tavaszán az egész országgal végigizgultatták a vetési kampányt, számoltatták, hogy még hány nap, hány óra, hány perc van hátra a legkedvezőbb, legoptimálisabb magágybajuttatási időszakból, amelyet fővesztés terhe mellett nem volt szabad túllépni. Pedig a tavaszok általában nem tértek el a sokévi átlagtól. Rendszerint februárban elolvadt a hó, márciusban felszikkadt a föld, áprilisban a talaj hőmérséklete elérte a kukorica vetéséhez alkalmas hőmérsékletet és a parasztságnak mégsem volt nyugta. Társadalmi, tömeg- és szakszervezeti, valamint főleg pártaktivisták járták a falvakat és kapták le tíz körmükről a termelőszövetkezeti elnököket, brigádfelelősöket, és mondták meg az agrármérnököknek, hogyan kell megművelni a földet. Az újságok egyöntetűen harsogták a kérdőrevonást, miért nem mozgósítanak minden erőt a tavaszi munkálatok időben és jó minőségben való elvgézésére.
Egy ilyen tavasztól, mint a mostani, megütötte volna a guta a magas párt- és államvezetőséget, amely tehetetlen dühében tömeges büntetésben részesítette volna az egyébként tehetséges és szorgalmas parasztságot. Ki hallott olyat, hogy május elsejét, a munka nemzetközi ünnepét ne köszönthesse a befejezett tavaszi kampány? (Na jó, legalább a jelentésekben...)
A tudományos szocializmus elméleti vegyészeinek és műhelygyakorlati pedagógusainak eszébe sem jutott megpróbálni: mi lenne, ha útmutatás és bökdösés nélkül engednék dolgozni a gazdákat?
Hét éve nincs társadalmi izgulás a mezőgazdasági kampányokért. A legszocialistább ellenzéknek sem jutnak eszébe az egykori aggodalmak az időszerű munkák késlekedésének objektív és szubjektív okai miatt. (Volt ugyan némi csatazaj a hitelfolyósítás okán, de menten abba is maradt, amint a szanálandó vállalatok munkásainak heccelésével nagyobb zavart kelthettek.) Az ország közvéleménye azt sem tudja, hogy a parasztság dolgozik-e, avagy fel sem ébredt téli szendergéséből, hogy sóhajtozva kémleli-e az eget, avagy őseitől tanult bölcsességgel készül a jobb napokra, mert tudja, hogy a természet behozza a késést. A közvélemény csak azt tudja, hogy amióta békén hagyják a falvak népét, eltűnt a piacról a szemesburgonya (emlékeztetőül: az a krumplifajta, amelyet pucolás közben az ember összetévesztett a hüvelykujjával). Az „új agrárforradalom” lecsengése után úgyszólván azonnal bekövetkezett a szocializmus számára elérhetetlen vágyálom: a bő termés. Sőt, kitört az a jelenség is, amelyet a kapitalizmus a szocialista pártaktivisták importjával sem tudott volna leküzdeni: a többlettermelési válság. Minőségi burgonyahalmok cikáznak és rothadnak országszerte és ezt nem a fizetőképes kereslet elcsökevényesedése okozza. Krumplira még futja bármilyen kis fizetésből, nyugdíjból vagy segélyből. Odáig nem mélyültünk a szocializmus építésében, mint Észak-Korea, ahol a nép utolsó erejével is születésnapot ünnepel.
Fogadhatnánk, hogy ha a nyár is elmarad, a szabadon gazdálkodó földműves találékonysága akkor is gyümölcsözne. Mégis akadnak, akik visszasírják azt az időt, amikor Bukarestből számították ki a vetésterületet, a hektárhozamot, a kedvező vetési időt stb. Vajon miért? Na, ne szónokiaskodjunk. Tudjuk jól, hogy egyetlen dologra nem jött központi utasítás. Arra, hogy mennyit lehet a termésből ellopni. Ebben a tekintetben tobzódott az egyéni kezdeményezés. A téesz például teljesítette almatermelési tervét és nem érdekelte, hogy az almának nem volt piaca, mert a fák között annyi juhot tartottak a gazdák, hogy a bárányból, gyapjúból vígan megéltek, és juttattak belőle az elnöknek, a brigádosnak, a rajoni aktivistának is. Az almáskertek megművelésére elfolyt üzemanyag, az iskolások, egyetemisták elpazarolt ideje a társadalmi veszteségek számláját terhelte.
Veszteségtermelés helyett rövidesen kitörne a bőség azokban az iparvállalatokban is, amelyeket valamilyen hátsó szándéktól vezérelve és nem valódi társadalmi igényre építettek az átkosban. Mégis, miért követelnek a kolozsvári prefektúra előtt napok óta ugyanolyan munkát, mint eddig? Miért akarnának tovább gyártani kisméretű kazánokat, amelyekkel már akkor tele volt az ország, amikor a gyár felépült? A kazánok között is működik valami melléküzemág?
Képzeljük csak el: a szocialista mezőgazdaság minden tavaszán az egész országgal végigizgultatták a vetési kampányt, számoltatták, hogy még hány nap, hány óra, hány perc van hátra a legkedvezőbb, legoptimálisabb magágybajuttatási időszakból, amelyet fővesztés terhe mellett nem volt szabad túllépni. Pedig a tavaszok általában nem tértek el a sokévi átlagtól. Rendszerint februárban elolvadt a hó, márciusban felszikkadt a föld, áprilisban a talaj hőmérséklete elérte a kukorica vetéséhez alkalmas hőmérsékletet és a parasztságnak mégsem volt nyugta. Társadalmi, tömeg- és szakszervezeti, valamint főleg pártaktivisták járták a falvakat és kapták le tíz körmükről a termelőszövetkezeti elnököket, brigádfelelősöket, és mondták meg az agrármérnököknek, hogyan kell megművelni a földet. Az újságok egyöntetűen harsogták a kérdőrevonást, miért nem mozgósítanak minden erőt a tavaszi munkálatok időben és jó minőségben való elvgézésére.
Egy ilyen tavasztól, mint a mostani, megütötte volna a guta a magas párt- és államvezetőséget, amely tehetetlen dühében tömeges büntetésben részesítette volna az egyébként tehetséges és szorgalmas parasztságot. Ki hallott olyat, hogy május elsejét, a munka nemzetközi ünnepét ne köszönthesse a befejezett tavaszi kampány? (Na jó, legalább a jelentésekben...)
A tudományos szocializmus elméleti vegyészeinek és műhelygyakorlati pedagógusainak eszébe sem jutott megpróbálni: mi lenne, ha útmutatás és bökdösés nélkül engednék dolgozni a gazdákat?
Hét éve nincs társadalmi izgulás a mezőgazdasági kampányokért. A legszocialistább ellenzéknek sem jutnak eszébe az egykori aggodalmak az időszerű munkák késlekedésének objektív és szubjektív okai miatt. (Volt ugyan némi csatazaj a hitelfolyósítás okán, de menten abba is maradt, amint a szanálandó vállalatok munkásainak heccelésével nagyobb zavart kelthettek.) Az ország közvéleménye azt sem tudja, hogy a parasztság dolgozik-e, avagy fel sem ébredt téli szendergéséből, hogy sóhajtozva kémleli-e az eget, avagy őseitől tanult bölcsességgel készül a jobb napokra, mert tudja, hogy a természet behozza a késést. A közvélemény csak azt tudja, hogy amióta békén hagyják a falvak népét, eltűnt a piacról a szemesburgonya (emlékeztetőül: az a krumplifajta, amelyet pucolás közben az ember összetévesztett a hüvelykujjával). Az „új agrárforradalom” lecsengése után úgyszólván azonnal bekövetkezett a szocializmus számára elérhetetlen vágyálom: a bő termés. Sőt, kitört az a jelenség is, amelyet a kapitalizmus a szocialista pártaktivisták importjával sem tudott volna leküzdeni: a többlettermelési válság. Minőségi burgonyahalmok cikáznak és rothadnak országszerte és ezt nem a fizetőképes kereslet elcsökevényesedése okozza. Krumplira még futja bármilyen kis fizetésből, nyugdíjból vagy segélyből. Odáig nem mélyültünk a szocializmus építésében, mint Észak-Korea, ahol a nép utolsó erejével is születésnapot ünnepel.
Fogadhatnánk, hogy ha a nyár is elmarad, a szabadon gazdálkodó földműves találékonysága akkor is gyümölcsözne. Mégis akadnak, akik visszasírják azt az időt, amikor Bukarestből számították ki a vetésterületet, a hektárhozamot, a kedvező vetési időt stb. Vajon miért? Na, ne szónokiaskodjunk. Tudjuk jól, hogy egyetlen dologra nem jött központi utasítás. Arra, hogy mennyit lehet a termésből ellopni. Ebben a tekintetben tobzódott az egyéni kezdeményezés. A téesz például teljesítette almatermelési tervét és nem érdekelte, hogy az almának nem volt piaca, mert a fák között annyi juhot tartottak a gazdák, hogy a bárányból, gyapjúból vígan megéltek, és juttattak belőle az elnöknek, a brigádosnak, a rajoni aktivistának is. Az almáskertek megművelésére elfolyt üzemanyag, az iskolások, egyetemisták elpazarolt ideje a társadalmi veszteségek számláját terhelte.
Veszteségtermelés helyett rövidesen kitörne a bőség azokban az iparvállalatokban is, amelyeket valamilyen hátsó szándéktól vezérelve és nem valódi társadalmi igényre építettek az átkosban. Mégis, miért követelnek a kolozsvári prefektúra előtt napok óta ugyanolyan munkát, mint eddig? Miért akarnának tovább gyártani kisméretű kazánokat, amelyekkel már akkor tele volt az ország, amikor a gyár felépült? A kazánok között is működik valami melléküzemág?