Nits Árpád

Pánik van az „orosz” piacon. A moldovaiakat elkeserítette a lej bukórepülése. Bevételüket vissza kell forgatniuk dollárba, mert odahaza csak úgy tudják beszerezni az újabb portékát, egységnyi lejre azonban most kevesebb dollárt kapnak, arra pedig kevesebb rugós bicskát, varrógéptűt, japán ébresztőórás rádiót, színes pántlikát stb., stb. tudnak vásárolni, és ha csökken a kínálat, a következő ciklusban még kevesebb lejre még kevesebb dollárt kapnak, arra még kevesebb... és így tovább.
A lágyított mássalhangzós panaszáradatba elnyújtott magánhangzókkal keltenek örvényeket az ellenérvek: csak hagyjuk, nem kell a kereskedőket félteni. Felhalmoztak maguknak elég tartalékot a rossz időkre, míg az alkalmi és ezért olcsóbb árukra vadászó vásárlóközönségüket üres zsebbel érte az újabb katasztrófa. És különben is a kereskedő az első, aki az árait a dollárárfolyamhoz igazítja.
Csak igazítaná – fogja csendesebbre, bizalmaskodóbbra a szavát a Széchenyi tér külső munkatársa. – Megpróbáltuk emelni az árakat, de akkor itt állunk reggeltől estig potyára. És ha ma nem szabadulunk meg a készlettől, holnap még kevesebb a remény. Otthagyják az emberek a pénzüket a krumplinál, a hagymánál, a zöldségnél. Ennek a mesterségnek is befellegzett!