Kultúragitáció
Szabadság, 1996. február 13., VIII. évfolyam, 36. szám
Ciklikusan, mint a gazdasági válság, kísértet járja be Európának ezt a kies zugát: a meggyőzésre való rábeszélés kísértete. Azt mondják az agitációs munka hívei, hogy mindaddig falba ütközünk, amíg nem magyarázzuk meg a többségi nemzetnek, közérthetően, hogy az írástudó muzsik is megértse, mi is az autonómia, amit mi akarunk (ha tényleg akarjuk és ha számunkra egyáltalán világos – teszik hozzá sietve).
Nem kellene ennyire lebecsülni a többségi nemzet fiait. Magyarázgatás nélkül nagyon jól tudják, mit akarunk. Talán jobban, mint saját magunk, hiszen a románság a múlt században nagyobb autonómiában élt, mint amilyent mi egyáltalán elképzelünk. Melyik RMDSZ-dokumentumban szerepel az elvárás, hogy magyarul is írják rá a készülő bankjegyre: ötvenezer leu? (Így, helyesen, mert a forintot se tesszük többes számba. Ekkora inflációban sem.) Márpedig egykor a koronán románul is feltüntették az értékét. És napjainkban is ügyesen kivívják az önrendelkezést határon kívül szakadt nemzettársaiknak. Néha felerősítik az irredenta hangokat, de mivel határkiigazításra ettől a világrendtől ők sem számíthatnak, ez inkább csak arra jó, hogy ne tűnjön éles hangvételnek, ha a román iskola szomszédságába épített konkurens ukrán iskola ellen tiltakoznak.
Nemcsak az egykori pallócska (Puntea) felélesztésével, hanem több lánchíddal sem tudnánk újdonságot közvetíteni, amitől román testvéreink könnyes szemmel bevallanák: nem tudták, hogy mi csak ugyanúgy meg szeretnénk maradni, mint ők, és ráadásul nem mások hátrányára, mert most nemzetközi csendőrség védelmezi a többségi érdekeket.
Ennek bizonyítására folyamodjunk egyszerűbb vetülethez, az oktatási autonómiához, és annak is egy szűk szeletéhez. Azt írta napokban Liviu Man, a Ziua c. napilap kolozsvári munkatársa, hogy a magyarok magyarul akarnak trombitálni tanulni a zeneakadémián. Mi jól ismerjük az egyébként szimpatikus újságírót, jól tudjuk, hogy IQ-ja jóval meghaladja a polgármesteri hivatal átlagát, éppen ezért nem vennénk a bátorságot, hogy kioktassuk őt, miről van szó. Nagyon jól tudja, hogy a tantárgyak listáján, amelyeket a magyar hallgatók magyarul szeretnének tanulni, nem szerepelhet a trombita, a citera, a furulya stb. Ellenben a leendő zenetanárok szeretnének magyarul tanulni zeneelméletet, zenepedagógiát stb., hogy ha a sors magyar tannyelvű iskolába veti őket, ne azzal kezdjék, hogy megkérdezik a nebulóktól: hogy mondják azt, hogy trombon?
Erre a pofonegyszerű dologra ne jönne rá magától Liviu Man, ha már kényelmességből nem teszi meg elemi kötelességét, vagyis nem nézi meg a magyar hallgatók beadványát? Tudatlanságból hajtja a vizet Funarék malmára? Méghozzá az ők primitív érveit visszhangozva? Kizárt dolog! A mozgékony sajtótudósítónak érdeke fűződik az értetlenségéhez. Akkor fizetik jól, ha ilyen „trombonos” cikkeket szállít. Mivel győzzük meg az ellenkezőjéről? Sajnos, nekünk soha sem lesz annyi pénzünk. Még annyi sem, hogy rádióadókkal tűzdeljük tele az országot és a Contact mintájára naphosszat világszínvonalú zenét sugározzunk, a 24 órából mindössze két percet használva annak elhadarására, hogy a magyartanár nem taníthatja magyarul a tanulóit, ha nem tud magyarul. Manapság csak ilyen rafinált eszközökkel működik a manipuláció, a faliújságok ideje lejárt.
De mégsem kell kétségbe esni. Mindjárt előviláglik a megoldás, amint elfelejtjük azt a badarságot, hogy a történelmet a néptömeg alakítja. Az mindig arra megy, amerre a politikusok vezetik az orránál fogva. Amerre meggyőzik... Tehát végső soron a politikusokat kell érdekeltté tenni a hangváltásban, és a Ziua mindjárt másként ugratja ugyanazt a problémát az első oldalon. (Hogy az egy ellenzéki újság? Na!) Ha valamilyen érdekből bevonják a heves nacionalizmus zászlaját, előnyben részesítve a megértőbb hangnemet, fogadjunk, hogy sok román írástudó, aki ma teszi a muzsikot, a homlokára csap: szóval nem trombonálni akarnak a magyarok.
A jelek szerint ebben a választási kampányban pozitív irányban mozdulnak el a dolgok. Valami történhetett, itt vagy valahol a nagyvilágban, hogy a vezető kormánypárt érdekeltté vált a vadabb útitársak kipakolásában. Ha ez a jelenség nem délibáb, akkor kis fáziseltolódással következik az irányunkban tanúsított hangulatváltás. Úgy, mint hat évvel ezelőtt. Mert akkor sem a népből, nem spontánul sarjadt a magyarellenesség, hanem a magasból megadott vezényszóra. Úgy hangzott, hogy szeparatizmus.
Nem kellene ennyire lebecsülni a többségi nemzet fiait. Magyarázgatás nélkül nagyon jól tudják, mit akarunk. Talán jobban, mint saját magunk, hiszen a románság a múlt században nagyobb autonómiában élt, mint amilyent mi egyáltalán elképzelünk. Melyik RMDSZ-dokumentumban szerepel az elvárás, hogy magyarul is írják rá a készülő bankjegyre: ötvenezer leu? (Így, helyesen, mert a forintot se tesszük többes számba. Ekkora inflációban sem.) Márpedig egykor a koronán románul is feltüntették az értékét. És napjainkban is ügyesen kivívják az önrendelkezést határon kívül szakadt nemzettársaiknak. Néha felerősítik az irredenta hangokat, de mivel határkiigazításra ettől a világrendtől ők sem számíthatnak, ez inkább csak arra jó, hogy ne tűnjön éles hangvételnek, ha a román iskola szomszédságába épített konkurens ukrán iskola ellen tiltakoznak.
Nemcsak az egykori pallócska (Puntea) felélesztésével, hanem több lánchíddal sem tudnánk újdonságot közvetíteni, amitől román testvéreink könnyes szemmel bevallanák: nem tudták, hogy mi csak ugyanúgy meg szeretnénk maradni, mint ők, és ráadásul nem mások hátrányára, mert most nemzetközi csendőrség védelmezi a többségi érdekeket.
Ennek bizonyítására folyamodjunk egyszerűbb vetülethez, az oktatási autonómiához, és annak is egy szűk szeletéhez. Azt írta napokban Liviu Man, a Ziua c. napilap kolozsvári munkatársa, hogy a magyarok magyarul akarnak trombitálni tanulni a zeneakadémián. Mi jól ismerjük az egyébként szimpatikus újságírót, jól tudjuk, hogy IQ-ja jóval meghaladja a polgármesteri hivatal átlagát, éppen ezért nem vennénk a bátorságot, hogy kioktassuk őt, miről van szó. Nagyon jól tudja, hogy a tantárgyak listáján, amelyeket a magyar hallgatók magyarul szeretnének tanulni, nem szerepelhet a trombita, a citera, a furulya stb. Ellenben a leendő zenetanárok szeretnének magyarul tanulni zeneelméletet, zenepedagógiát stb., hogy ha a sors magyar tannyelvű iskolába veti őket, ne azzal kezdjék, hogy megkérdezik a nebulóktól: hogy mondják azt, hogy trombon?
Erre a pofonegyszerű dologra ne jönne rá magától Liviu Man, ha már kényelmességből nem teszi meg elemi kötelességét, vagyis nem nézi meg a magyar hallgatók beadványát? Tudatlanságból hajtja a vizet Funarék malmára? Méghozzá az ők primitív érveit visszhangozva? Kizárt dolog! A mozgékony sajtótudósítónak érdeke fűződik az értetlenségéhez. Akkor fizetik jól, ha ilyen „trombonos” cikkeket szállít. Mivel győzzük meg az ellenkezőjéről? Sajnos, nekünk soha sem lesz annyi pénzünk. Még annyi sem, hogy rádióadókkal tűzdeljük tele az országot és a Contact mintájára naphosszat világszínvonalú zenét sugározzunk, a 24 órából mindössze két percet használva annak elhadarására, hogy a magyartanár nem taníthatja magyarul a tanulóit, ha nem tud magyarul. Manapság csak ilyen rafinált eszközökkel működik a manipuláció, a faliújságok ideje lejárt.
De mégsem kell kétségbe esni. Mindjárt előviláglik a megoldás, amint elfelejtjük azt a badarságot, hogy a történelmet a néptömeg alakítja. Az mindig arra megy, amerre a politikusok vezetik az orránál fogva. Amerre meggyőzik... Tehát végső soron a politikusokat kell érdekeltté tenni a hangváltásban, és a Ziua mindjárt másként ugratja ugyanazt a problémát az első oldalon. (Hogy az egy ellenzéki újság? Na!) Ha valamilyen érdekből bevonják a heves nacionalizmus zászlaját, előnyben részesítve a megértőbb hangnemet, fogadjunk, hogy sok román írástudó, aki ma teszi a muzsikot, a homlokára csap: szóval nem trombonálni akarnak a magyarok.
A jelek szerint ebben a választási kampányban pozitív irányban mozdulnak el a dolgok. Valami történhetett, itt vagy valahol a nagyvilágban, hogy a vezető kormánypárt érdekeltté vált a vadabb útitársak kipakolásában. Ha ez a jelenség nem délibáb, akkor kis fáziseltolódással következik az irányunkban tanúsított hangulatváltás. Úgy, mint hat évvel ezelőtt. Mert akkor sem a népből, nem spontánul sarjadt a magyarellenesség, hanem a magasból megadott vezényszóra. Úgy hangzott, hogy szeparatizmus.