Nits Árpád

Akiben a leghalványabb igazságérzet pislákol, azt is örömteli bizsergés fogja el annak hallatán, hogy újra megpiszkálják a Caritas-ügyet. Még azok is elégtételt érezhetnek, akik nyertek valamit rajta. Maradtak egy porszívóval, egy hűtőszekrénnyel, esetleg autóval, de ebben nem sok örömüket lelik, ha őszintén belegondolnak, mekkora bánat, keserűség származott ebből másoknak. A hírhedt piramisjátékba bepalizottak többségét nehezen összekuporgatott vagyonkájából forgatta ki a Caritas, sőt volt, aki a szó szoros értelmében az utcára került.
A nagy húzás persze nem az apró értéktárgyak eredeti demokráciabeli újraelosztásában rejlett, hanem a sajátos tőkekoncentrációban. Az e téren kifejtett „áldásos” tevékenységéért Stoica és Funar még a tengeren túli román emigráció egy meglehetősen fura és vegyes részének az elismerését is elnyerte, amikor Kolozsváron Caritas-értekezletet tartottak. Stoica és politikai háttere hazafias tematikájú könyvecskéket szorongattak a kezükben, miközben fogadták egy amerikai ortodox pap áldását, elismerve ezzel, hogy a Caritas is egyike volt azoknak a módszereknek, amelyekkel a szocialista tulajdonban lévő javakat a legnemzetibb színezetű szocialisták kezébe játszották át. Erre utalt a napokban Ana Potcoavă, a korábbi Caritas-örömódák szerzője, aki önmaga ellentétébe átcsapva, még az Iliescu-korszak idején hevesen támadta a fékevesztett rablást, természetesen eredménytelenül. Szerinte azokat kell elsősorban elővenni, akik a kisemberek Caritasba befizetett pénzeiből elmagánosítottak gyárakat, üzlethelyiségeket, földterületeket stb.
Ebből tekintélyes lista állhat össze – nem olyan értelemben, hogy hosszú lesz, hanem tekintélyes neveket fog tartalmazni. Még egykori és mostani parlamenti tagok is lesznek köztük, akiknek gyorsposta hozta-vitte a Caritas-pénzeket, hogy betétjük nem három hónapot, de három napot sem pihenjen a kolozsvári sportcsarnokban. Annak idején, amikor a bányászokat is megkönnyítették bizonyos összegektől, szó volt arról, hogy Kolozsváron rendeznek egy kis ízelítőt a „járásukból”. Most úgyis fel vannak hergelődve Cozma miatt. Bukarestbe nem mehetnek, mert nincs, aki megköszönje szolgáltatásaikat, hát elindulhatnak majd a szélrózsa minden irányába, ahova az egységpárti elnök politikai támogatásával működtetett pénzmalom „átutalta” pénzüket.
De mintha túl kevés utalás történne erre a politikai támaszra. Mintha nem nagyon érdekelné a jogászokat és a közvéleményt, hogy miként jutott el Brassóból Kolozsvárra ez a politikai-pénzügyi szélhámosság. Vajon miért nem engedték születési helyén kibontakozni – hiszen sokkal közelebb volt az ország földrajzi központjához, gyorsabban elérhették volna a távolabbi vidékek rászedhető polgárai –, miért éppen Kolozsvár lett a Caritas otthona? Miféle emberek fogadták be, és amikor már nyilvánvalóan dögledezett, milyen politikai, államhatalmi erők élesztették fel a közszolgálati tévé segítségével?
Szerencsére éppen az emlékeztette a társadalmat erre a nem mellékes körülményre, akinek a legolvadósabb vaj van a fején. Funar úgy nyilatkozott az államelnöki raport alkalmával összegyűlt újságíróknak, hogy nincs mitől tartania, nem az a hibás, aki elkezdte, hanem, aki folytatta.
Édes!
Ha ilyen „szellemben” folyt a beszélgetés a kolozsvári magyar konzulátusról, a politikai tisztogatásról, az újabb egységpártos törvénytervezetekről, akkor világos, mitől volt Emil Constantinescu elnöknek a szokottnál mosolygósabb hangulata.