Újra jelentkezett a jelenség
Szabadság, 1997. január 23., IX. évfolyam, 17. szám
Újfent bebizonyosodott, hogy Fey Lászlóval nem érdemes vitatkozni. Tegnapi válaszcikkében, bár bevezetőjében vállonveregeti Nagy Lászlót, a témától messzire elkanyarodva azt bizonygatja, hogy vitatársának „sarkításai” csak az ő igazát támasztják alá. És, sajnos, aki nem olvasta a 22 című lapban megjelent cikkét, vagy Nagy László írását csak átfutotta, azt a maga oldalára állíthatja.
Lássuk csak, mi is történt. A 22-ben közölt cikkében F. L. nyilvánosan feljelenti a romániai magyarok egy részét radikalizmussal, nacionalizmussal, irredentizmussal, horthyzmussal, satöbbivel. Szerinte a radikalizmus elterjedtebb a Székelyföldön és a politikailag alacsonyabb nívójú magyarok körében, amiből a hasonló nívójú román olvasó arra a következtetésre juthat, hogy a nagyobbik felünkkel van baj. Nagy László főleg a feljelentés alanyának túlméretezését sérelmezi, címben is jelezve, hogy nem így kellene bemutassuk magunkat a román társadalomnak. Ki nem érthet egyet Nagy Lászlóval?
A romániai magyarság becsmérlését kifogásoló Nagy László – mellékesen – párhuzamot von a Szabadságban január 13-án megjelent MADOSZ-nyilatkozattal, amely szintén a magyarság egy része feljelentésének dokumentuma. Igaz, sokkal zagyvább, de abban is benne van az „irredenta maszlag”.
Ez a párhuzam szolgáltat alkalmat F. L.-nek, hogy a MADOSZ-dokumentum feltételezett szerzőjétől „elhatárolja magát”, mondván, hogy másért is nem szereti, nem csak azért, mert annak idején őt és az öccsét kitette egyetemi állásából. Ezután a MADOSZ-dokumentum elemzésével F. L. eljut egy másik párhuzamig: a korabeli Magyar Párt éppen olyan titkos találkozót tartott Csucsán, mint a neptunosok, akiket a mostani radikálisok, Nagy Benedekkel együtt, meg akartak semmisíteni.
Miért került a csizma az asztalra? Hogy elmaradjon a válasz a kérdésre: feljelentéssel mutassuk-e be a magyarságot a románságnak? Ez itt a kérdés! Erre egyesek durván, F. L. szavajárása szerint ocsmányul azt válaszolnák, hogy: NEM! Nagy László finoman fejezte ki magát, mire kioktatást kapott. Úgyhogy nagyon kellene vigyáznia Markó Bélának, Takács Csabának vagy Frunda Györgynek, akiket mindkét vitacikkben felkértek az állásfoglalásra. Ők is megkaphatják a magukét, ha szelíden „megsarkítják” F. L. szemléletét.
Ezért volna üdvösebb magával a jelenséggel foglalkozni, és nem annak képviselőjével.
Lássuk csak, mi is történt. A 22-ben közölt cikkében F. L. nyilvánosan feljelenti a romániai magyarok egy részét radikalizmussal, nacionalizmussal, irredentizmussal, horthyzmussal, satöbbivel. Szerinte a radikalizmus elterjedtebb a Székelyföldön és a politikailag alacsonyabb nívójú magyarok körében, amiből a hasonló nívójú román olvasó arra a következtetésre juthat, hogy a nagyobbik felünkkel van baj. Nagy László főleg a feljelentés alanyának túlméretezését sérelmezi, címben is jelezve, hogy nem így kellene bemutassuk magunkat a román társadalomnak. Ki nem érthet egyet Nagy Lászlóval?
A romániai magyarság becsmérlését kifogásoló Nagy László – mellékesen – párhuzamot von a Szabadságban január 13-án megjelent MADOSZ-nyilatkozattal, amely szintén a magyarság egy része feljelentésének dokumentuma. Igaz, sokkal zagyvább, de abban is benne van az „irredenta maszlag”.
Ez a párhuzam szolgáltat alkalmat F. L.-nek, hogy a MADOSZ-dokumentum feltételezett szerzőjétől „elhatárolja magát”, mondván, hogy másért is nem szereti, nem csak azért, mert annak idején őt és az öccsét kitette egyetemi állásából. Ezután a MADOSZ-dokumentum elemzésével F. L. eljut egy másik párhuzamig: a korabeli Magyar Párt éppen olyan titkos találkozót tartott Csucsán, mint a neptunosok, akiket a mostani radikálisok, Nagy Benedekkel együtt, meg akartak semmisíteni.
Miért került a csizma az asztalra? Hogy elmaradjon a válasz a kérdésre: feljelentéssel mutassuk-e be a magyarságot a románságnak? Ez itt a kérdés! Erre egyesek durván, F. L. szavajárása szerint ocsmányul azt válaszolnák, hogy: NEM! Nagy László finoman fejezte ki magát, mire kioktatást kapott. Úgyhogy nagyon kellene vigyáznia Markó Bélának, Takács Csabának vagy Frunda Györgynek, akiket mindkét vitacikkben felkértek az állásfoglalásra. Ők is megkaphatják a magukét, ha szelíden „megsarkítják” F. L. szemléletét.
Ezért volna üdvösebb magával a jelenséggel foglalkozni, és nem annak képviselőjével.