Hét év esélyegyenlőtlensége


Körülbelül mindenki sejti, hogy valahol valamilyen kutya el van ásva, másként nem magyarázható meg a következő jelenség: a jelenlegi gazdasági helyzetben egy átlagos romániai család négy évtizednyi fizetéséből esetleg egy szerény panellakást fizethet ki, ha leszokik az étkezésről, míg a Păunescu-fivérek ötévnyi túlórapénzükből megvásárolhatták az Intercontinental Szállodát – többek között –, és még jól is éltek.
Akik tudták, hogy a szociális piacgazdaságnak átkeresztelt kapitalizmus jelszavai között nem szerepel az egyébként lejáratott méltányosság, az 1989-es változások után azonnal megkísérelték a közvagyon arányos elosztását. Jószándékú közgazdászok hülyültek bele a népi kapitalista modellekbe, mint valamikor vidéki fizikatanárok az örökmozgó-építésbe – teljesen hiába. Azok a modellek két okból nem működhettek. A Păunescu-testvérek és társaik nem nyugodtak volna bele, hogy az átlagpolgár-testvérek is belekotnyeleskedjenek a magánosításba. Másrészt az egyenlősdivel ugyan oda jutottunk volna, ahol szakadt a szocialista diktatúra partja: az arctalan köztulajdonnak túrós a háta.
Pedig a szocialista államvagyont mindenki számára egyformán hozzáférhetővé kellett volna tenni (természetesen a korábbi kisajátított magánvagyon visszatérítése után). Ugyanis az a Ceaușescu-tézis, miszerint akkor a leggyorsabb a haladás (a szakadék felé), ha a nemzeti jövedelemnek legalább egyharmadát beruházásra fordítjuk, minden polgártól elvonta jövedelmének 33 százalékát. Nemcsak a fizetett alkalmazottól, hanem annak gyermekétől, esetleg eltartott szülőjétől stb. levágta a karéj kenyérnek harmadát, és azt beépítette az állami tulajdonba, kezdve a galaci kohászati kombináttól az Intercontinental falatozójáig.
Ha az államvagyont egyenlő részekre szétosztani nem lehetett, mi lett volna a megoldás? Mint mindenre a demokráciában: az esélyegyenlőség. Nem mindenki született vállalkozónak, a köz érdeke is az, hogy aki képtelen jól sáfárkodni a vagyonnal, az ne gazdagodjon meg, a képesség kipróbálásához azonban mindenkinek egyformán legyen joga. De éppen az esélyegyenlőség elvének felrúgásával következtek be a legnagyobb disznóságok.
Próbált volna Átlag János kölcsönkérni valamelyik banktól pár milliárd lejt azzal a céllal, hogy egy másik banknak kölcsönadja némileg magasabb kamatra. Ugye, kikacagták volna – legjobb esetben. Bizonyos úriembereket azonban nem kacagtak ki, sőt, a bankrablással felérő ötletet nagyon komoly tárgyalások követték arról, hogy a kisemberektől összeharácsolt milliárdokat hogyan osszák el egymás között.
A vagyonszerzési trükköknek se szeri, se száma, amelyeket csak azok próbálhattak ki, akiknek a hatalom megengedte. Ezért volt szörnyen kártékony a korábbi szocialisták tolakodása, hogy majd ők teremtik meg a kapitalizmust, mert ebben „szakemberek”, és ezért fizetett rá az ország a népi többség első két választására. A hivatalban maradt vagy azonnal „privatizált” külkereskedők, titkosrendőrök – nem véletlenül többségükben a ’70-es évek KISZ-aktivistái, Ion Iliescu egykori munkatársai – elővehették a diktatúrában szemérmesen eltitkolt „megtakarításaikat”, és elindíthatták a felvásárlást: vettek bankot, szállodát, benzinkutat, áruházat, politikust, újságírót, tévést, bányászt – bányát nem, mert abból nehéz megélni.
A többi már csak gyakorlat és kiépített kapcsolatrendszer kérdése. Persze, nem kell letörni, nincs minden elveszve. Egyrészt a hét év alatt nem lehetett mindent ellopni, másrészt megtörtént a hatalomváltás. Most már láthatjuk, miért folyt a kétségbeesett kapaszkodás az öröknek hitt politikai pozíciókhoz, gondolhatjuk, honnan jöttek a milliárdok a méregdrága poszterekre, tévéreklámokra, a Világbanktól hazacsalt és más nyugati szakértőkre. Másrészt az új hatalom nem szívbajos. Ha maga a belügyminiszter sem félt saját belső szekusaitól, amikor leleplezte sajátos kamatkiegyenlítési manővereiket, akkor minden reményünk megvan arra: majdnem ott kezdhetjük a szociális piacgazdaság kiépítését, ahol 1989-ben ellőttük. Azért csak majdnem, mert az eddigi tőkefelhalmozók zöme nem vállalkozó típus, hanem csak kisszerű szélhámos, aki Ceaușescu idején esetleg néhány napidíjat tudott jogtalanul elszámolni, apahidai kiszállással – a pénz nagy része elfolyt a kezük közül, nem lehet maradéktalanul visszanyerni.