A pillanat évfordulója
Szabadság, 1996. december 21., VII. évfolyam, 298. szám
Hét esztendő távlatából a forradalom első pillanatát a helyzetmagyarázók úgy értékelhetik, ahogy az személyes érdekeiknek vagy megrendelőik elvárásának megfelel. Rábizonyíthatják, hogy az a pillanat nem ért semmit, mert amúgy is mindent eldöntöttek már Máltában, a KGB-ben, a CIA-ben stb. Vagy kifejthetik, hogy az első pillanat hőse voltaképpen csak utánozta egy korábbi nem létező pillanat potenciális hőseit, és különben is később annyit tévedett taktikailag, hogy annál okosabb lehet bármely közönséges pillanat hőse, aki az ágy alá bújva vészelte át a nagy ijedtséget.
De azt a pillanatot mégis illene méltatni. Legalább évente egyszer, az évfordulón. Ám tájainkon az illemosztásnál nem alakultak ki hosszú sorok.
Már 1989 decemberében sem rebbent a szeme Silviu Brucan ellenálló politológusnak, amikor a december 21-én kirobbant román forradalom világraszólóságát méltatta. Nem akart arra gondolni, hogy ha az a pillanat nem következik be december 15-én, akkor ő még jó ideig tovább pufog magában a kényszerlakhelyén, és politikai jóstehetségének fitogtatásával alaposan megvárakoztatta volna a világot.
Ezután vége-hossza nélkül következtek a pillanat leépítési kísérletei, itthon és külföldön, a román és a magyar közvéleményben egyaránt. Mígnem elérkezett a hetedik évforduló, a gonoszok leggonoszabbika.
A România liberă, a kommunistaellenesség leghangosabb szócsöve december 16-án megrázó cikkben emlékezik meg a december 14-i ias,i-i eseményekről. 1989-ben azon a napon Ias,i-ban majdnem történt valami, aztán valami közbejött, vagy nem jött közbe, de ha az a nap nem lett volna... Az embert elfogja a sírhatnék, milyen primitív eszközhöz folyamodnak egyesek csak azért, hogy a forradalom valódi első pillanatát elhallgassák.
A román sajtó nagy része még ekkora fáradságot sem vett. Belemélyedt a magyar nemzetiségű kormányhivatalnokok kinevezés előtti szapulásába, nem kis eredménnyel, mert lám, a nagy nyomásnak a kormány – benne az RMDSZ-szel – engedett. A tévések pedig a hideg elemzés leple mögé rejtőznek. Az évforduló napján Tőkés László egykori háziszekusa és a levitézlett film- és forradalomrendező arról cseveghetett, hogy a pillanat hőse voltaképpen a magyar hírszerző szolgálat embere. De hogy olyan messzire ne menjünk, a romániai magyar lapok vezércikkeket szenteltek ugyan Tőkés Lászlónak, azokban viszont nem a hét évvel ezelőtti pillanatot ragadták meg, hanem a borongós idei téli hétköznapok egyikének kétes értékű tanulságait boncolgatták.
Emil Constantinescu államfőnek sem kötelessége szeretni Tőkés Lászlót, de azt nem hagyhatja ki a számításból, hogy egy esetleges áldozatmentes és mindenképpen későbbi rendszerváltás még inkább elodázta volna a hatalomváltást. Mégsem vetette fel, hogy hol van Tőkés László, miért nem hívták meg a december 16-i temesvári rendezvényre. Az pedig, hogy a görögkeleti székesegyháznál csatlakozott a felvonulási menethez, csak tüntetésként fogható fel.
Ha ezt Ion Iliescu követi el, senki észre sem veszi.
Ilyen körülmények között karakánsági díjat kellett volna létesíteni olyan számottevő politikusok számára, akik a rendszer- és hatalomváltás ünneplésekor a forradalom első pillanatát nyilvánosan méltatják. Nem lett volna nagy a tolongás érte – még a magyarság soraiban sem.
Bezzeg sok példányban kellett volna másoltatni az érdemérmet, ha Tőkés László felfutó ágon haladna!
Ritkaságáért is különösen becsülendő hát Markó Bélának az a mondata, amely Tőkés Lászlóról a temesvári népgyűlésen elhangzott. És jelez valamit, hogy a temesváriak azt a mondatot is megtapsolták.
Így hát boldog új évet. Reménykedhetünk, hogy a nyolcadik jobb lesz. Még nincs minden elrontva.
De azt a pillanatot mégis illene méltatni. Legalább évente egyszer, az évfordulón. Ám tájainkon az illemosztásnál nem alakultak ki hosszú sorok.
Már 1989 decemberében sem rebbent a szeme Silviu Brucan ellenálló politológusnak, amikor a december 21-én kirobbant román forradalom világraszólóságát méltatta. Nem akart arra gondolni, hogy ha az a pillanat nem következik be december 15-én, akkor ő még jó ideig tovább pufog magában a kényszerlakhelyén, és politikai jóstehetségének fitogtatásával alaposan megvárakoztatta volna a világot.
Ezután vége-hossza nélkül következtek a pillanat leépítési kísérletei, itthon és külföldön, a román és a magyar közvéleményben egyaránt. Mígnem elérkezett a hetedik évforduló, a gonoszok leggonoszabbika.
A România liberă, a kommunistaellenesség leghangosabb szócsöve december 16-án megrázó cikkben emlékezik meg a december 14-i ias,i-i eseményekről. 1989-ben azon a napon Ias,i-ban majdnem történt valami, aztán valami közbejött, vagy nem jött közbe, de ha az a nap nem lett volna... Az embert elfogja a sírhatnék, milyen primitív eszközhöz folyamodnak egyesek csak azért, hogy a forradalom valódi első pillanatát elhallgassák.
A román sajtó nagy része még ekkora fáradságot sem vett. Belemélyedt a magyar nemzetiségű kormányhivatalnokok kinevezés előtti szapulásába, nem kis eredménnyel, mert lám, a nagy nyomásnak a kormány – benne az RMDSZ-szel – engedett. A tévések pedig a hideg elemzés leple mögé rejtőznek. Az évforduló napján Tőkés László egykori háziszekusa és a levitézlett film- és forradalomrendező arról cseveghetett, hogy a pillanat hőse voltaképpen a magyar hírszerző szolgálat embere. De hogy olyan messzire ne menjünk, a romániai magyar lapok vezércikkeket szenteltek ugyan Tőkés Lászlónak, azokban viszont nem a hét évvel ezelőtti pillanatot ragadták meg, hanem a borongós idei téli hétköznapok egyikének kétes értékű tanulságait boncolgatták.
Emil Constantinescu államfőnek sem kötelessége szeretni Tőkés Lászlót, de azt nem hagyhatja ki a számításból, hogy egy esetleges áldozatmentes és mindenképpen későbbi rendszerváltás még inkább elodázta volna a hatalomváltást. Mégsem vetette fel, hogy hol van Tőkés László, miért nem hívták meg a december 16-i temesvári rendezvényre. Az pedig, hogy a görögkeleti székesegyháznál csatlakozott a felvonulási menethez, csak tüntetésként fogható fel.
Ha ezt Ion Iliescu követi el, senki észre sem veszi.
Ilyen körülmények között karakánsági díjat kellett volna létesíteni olyan számottevő politikusok számára, akik a rendszer- és hatalomváltás ünneplésekor a forradalom első pillanatát nyilvánosan méltatják. Nem lett volna nagy a tolongás érte – még a magyarság soraiban sem.
Bezzeg sok példányban kellett volna másoltatni az érdemérmet, ha Tőkés László felfutó ágon haladna!
Ritkaságáért is különösen becsülendő hát Markó Bélának az a mondata, amely Tőkés Lászlóról a temesvári népgyűlésen elhangzott. És jelez valamit, hogy a temesváriak azt a mondatot is megtapsolták.
Így hát boldog új évet. Reménykedhetünk, hogy a nyolcadik jobb lesz. Még nincs minden elrontva.