Sajtkukacok műholdfényben


Külső munkatársunk nyíltan arra uszította olvasóinkat, hogy ne támogassák a Szabadságot, mert a lap egyik belső munkatársa gorombán vitatkozik vele. Példálózásaiból részben magamra ismertem, ezért tisztázni szeretnék egy félremagyarázást. Az illető külső munkatárssal sohasem vitatkoztam. Az állítólag pragmatikus jelenségekkel szállok szembe, amelyeket időnként megtestesít.
Jelenség volt például a pécsi székhelyű Magyar-Román Baráti Társaság rózsaszínűsítése éppen akkor, amikor a jobb sorsra érdemes szervezet tiszteletbeli tagnak felvette Ion Iliescut, aki az alkalmat megragadva székfoglaló beszédében a sárga földig lehordta a magyarokat. Érdemes lett volna erről a témáról vitát nyitni? Aki nyilvánvaló ostobaságra nem akar rájönni magától, annak magyarázgassuk, hogy a Holdon nincsenek sajtkukacok? Vagy most kezdjük találgatni, hogyan viszonyulna az új államelnök a felkérésre, hogy legyen ő is tiszteletbeli társtag?
Szintén az illető külső munkatárs által képviselt jelenség volt annak szorgalmazása, hogy a kolozsvári magyarok szavazzanak demokratikus román pártokra, ha nem tetszik nekik az RMDSZ jelöltlistája. Ötletét az idén kétszer is elsütötte lapunkban, egyszer a helyhatósági választások után, másodszor a parlamenti választások előtt. Ebben az esetben is a zsákutcamutatás jellegére mutattam volna rá, a külső munkatárs nevét csak az olvasókat idézve említettem, akik korán reggel betelefonáltak néhány keresetlen szót: milyen cikkeket közlünk, elment a szép eszünk?
Legutóbb Eva Maria Barki pontokba szedett kicsinálását próbáltam meg ellensúlyozni, a probléma történetiségébe nyúlva vissza, hogy mennyire nem használt a romániai magyarságnak a meghunyászkodó elhatárolódás a tájainkon kissé szokatlan hangvételtől. 1990 márciusában, miután nyíltan is megpróbálták kiverni belőlünk az álmodozást az egyenjogúságról, egyes vezetőink rásziszegtek Barkira: meg ne sértse baráti társaságaink leendő tiszteletbeli tagjait. Csupán erre igyekeztem emlékeztetni, és arra figyelmeztetni, hogy ne essünk ciklikusan ugyanazokba a csapdákba. Úgy látszik, a Barki-jelenség különösen fájó pont, rátapintására fakadt ki a leszámolásízű kirohanás.
Külső munkatársunk szerint az olvasó nem szereti az olyan „mocskolódásokat”, amelyek betojást, meg politikapiaci káromlást tartalmaznak. Ha ez igaz volna, akkor az Academia CaT,avencu, amelyben a popópuszi a legszalonképesebb kifejezés, olvasói nyomásra rég profilt váltott volna. A politikai esszé szótárát nem apácazárdából kölcsönzik. Mocskolódáson olvasóink inkább a lejáratást értik, amelyet külső munkatársunk is művelt a választási kampányban, hogy a jelöltlistán feljebb tolja saját platformjának emberét.
Mondhatnám én is, hogy nem érdemes olyan újságot támogatni, amelynek egyik külső munkatársa sorozatosan félre akarja vezetni az olvasót. De nem fúrom a lapot, annyira meggondolatlan nem vagyok, hiszen hol szállnék síkra bizonyos jelenségek ellen, ha előfizető híján a Szabadság többé nem jelenhetne meg. Az illető külső munkatársat sem fúrom saját eszközével. Írja a magáét, amíg meg nem unja. Úgyis mindig akad valaki, aki helyrerázza a dolgokat. Vitára azonban részemről továbbra se számítson. Vitatkozni olyannal lehet, aki jóhiszeműen téved. Aki az esetek többségében világosan lát és láttat, de könnyen áttekinthető ügyekben következetesen, célratörően téved, az beszélgessen saját magával.