Vékonyka folyószámla
Szabadság, 1996. december 14., VII. évfolyam, 292. szám
December elején – mint hírül adtuk – újabb pénzadomány érkezett a kanadai Edmontonból Cseresznyés Pál számára. Azt is jeleztük, hogy ezúttal a pénzt nem adjuk át a támogatására alakult alapítványnak, ugyanis a hatalomváltás nyomán várható, hogy karácsonykor nem a félévszázadnyi diktatúra igazi vétkesei részesülnek amnesztiában (azokat Iliescu már kiengedte), hanem Románia egyetlen politikai foglya számára biztosítanak igazságtételt. És akkor majd a fogházkapuban személyesen neki adjuk át a kanadaiak adományát.
Cseresznyés Pálnak tervei vannak. Műhelyt szeretne nyitni, amelyben munkanélkülieket alkalmazna. Erre fordítaná az alapítvány által összegyűjtött összeget. Mennyi is az? – érdeklődtünk tegnap, miután megtudtuk, hogy az adomány átadásával még várnunk kell, a kormányalakítás elhúzódása miatt a kegyelmi kérvény aláírása is késlekedik. (Maros megye négy képviselője lesi az alkalmat az államelnökkel való találkozóra.) A kuratórium takarékosan bánt a pénzével, fizette a lakásrészletet, Mihăilă Cofariu „tartásdíját”, csomagokat juttatott Cseresznyésnek a fogházba, és segélyt az édesanyjának. De a folyószámla végösszege mégis szerény, mert – olyanok az adományok.
Ezért nem nagyon méltatlankodhatunk. A körülmények nem kedveznek a közadakozásnak – pontosabban: a szegénység elfogadható magyarázat a nagylelkűség csökevényesedésére. Bár el kellene gondolkoznunk azon, hogy a többségiek is szegénységben élnek, egyes újgazdagjai azonban már tudnak adakozni. Ioan Rus még hivatalban lévő prefektus és Mercedes-menedzser múlt havi fizetését például a Szék községi ortodox papnak adományozta.
Megdöbbentő azonban, hogy a kanadaiak adományán kívül egyetlen külföldi pénznem sem gazdagítja Cseresznyés folyószámláját. Pedig képviselőink – nem csak a parlamentiek – egymásnak adják a Nyugat kilincsét. Senki sem találkozott olyan dollárnagybácsival, aki csendes-társtulajdonosa szeretne lenni Cseresznyés műhelyének? Még véletlenül sem?
Az utóbbi kérdést nem valami szónoki fogásnak szántam. Ezzel szeretném csökkenteni saját érdememet a kanadai adomány befutásában (nem csak azért, hogy ne tűnjön hivalkodásnak a történet elmesélése).
Egyetlen alkalommal jártam Nyugaton. Nem túl messze, csak itt Nyugat-Magyarországon. Az alkalomhoz és alkatomhoz illően sután ődöngtem a rendezvény színhelyén, amikor belémbotlott Bíró Zsigmond, az edmontoni rádió magyar adásának Kolozsvárról elszármazott szerkesztője, és elmondta, hogy Cseresznyés Pál, a szerencsétlen bűnbak sorsa mélyen megrázta őket. Említett egy papot és egy alkalmi munkából élő esztergályost, akik gyűjtést szerveznének, de akik nem szeretnék feltárni kilétüket. Így azonban hogyan lehetne az adakozók számára megnyugtatóan célba juttatni az adományt? Kiötöltük az eszközt: a sajtónyilvánosságot. A kellően nagy példányszámban megjelenő fényképes riport biztosíték arra, hogy a pénz nem olvadt el kézen-közön, szabadulása után Cseresznyés Pál is összevetheti a riportban szereplő összegeket a bevételi oszlop tételeivel.
Az első adomány mindössze 300 USA-dollárra rúgott, és ráadásul az adakozók rendelkezése szerint el kellett osztani az 1990-es marosvásárhelyi események több károsultja között. Cseresznyésen kívül részesült belőle két árva, egy özvegy és egy anya. Egy-egy átlagfizetésnyi jutott mindenkinek. A beszámolóban jeleztük, hogy anyagiakban kifejezhetetlen a messzi távoliak együttérzésének értéke, hogy az adomány lelki hatása óriási volt. Ezután kétszer jött kanadai adomány, mindkettő tekintélyesebb összeggel.
Úgy látszik, a sajtónyilvánosság bizalomkeltő, adománykezelő eszköznek bizonyult. Pedig Kanadában éppen akkor ismételték meg kétszer a gyűjtést, amikor idehaza magasra csaptak az indulatok az alapítványi javak körül. Mint akkoriban sejtettük, nagyobb volt a füst, mint a láng. Néhány politikai ellenfelet próbáltak vele kiüldözni a választási bajnokságból, de ezt Kanadában nem tudhatták. A hírek úgy jutottak el odáig, hogy itt minden pénznek lába kél.
Vagdostuk magunk alatt a fát.
Minden már nem, de valami még helyrehozható. Ha nem csak a kanadai magyarok adománya várja a fogházkapuban Cseresznyés Pált, ezek a sorok nem íródtak hiába.
Cseresznyés Pálnak tervei vannak. Műhelyt szeretne nyitni, amelyben munkanélkülieket alkalmazna. Erre fordítaná az alapítvány által összegyűjtött összeget. Mennyi is az? – érdeklődtünk tegnap, miután megtudtuk, hogy az adomány átadásával még várnunk kell, a kormányalakítás elhúzódása miatt a kegyelmi kérvény aláírása is késlekedik. (Maros megye négy képviselője lesi az alkalmat az államelnökkel való találkozóra.) A kuratórium takarékosan bánt a pénzével, fizette a lakásrészletet, Mihăilă Cofariu „tartásdíját”, csomagokat juttatott Cseresznyésnek a fogházba, és segélyt az édesanyjának. De a folyószámla végösszege mégis szerény, mert – olyanok az adományok.
Ezért nem nagyon méltatlankodhatunk. A körülmények nem kedveznek a közadakozásnak – pontosabban: a szegénység elfogadható magyarázat a nagylelkűség csökevényesedésére. Bár el kellene gondolkoznunk azon, hogy a többségiek is szegénységben élnek, egyes újgazdagjai azonban már tudnak adakozni. Ioan Rus még hivatalban lévő prefektus és Mercedes-menedzser múlt havi fizetését például a Szék községi ortodox papnak adományozta.
Megdöbbentő azonban, hogy a kanadaiak adományán kívül egyetlen külföldi pénznem sem gazdagítja Cseresznyés folyószámláját. Pedig képviselőink – nem csak a parlamentiek – egymásnak adják a Nyugat kilincsét. Senki sem találkozott olyan dollárnagybácsival, aki csendes-társtulajdonosa szeretne lenni Cseresznyés műhelyének? Még véletlenül sem?
Az utóbbi kérdést nem valami szónoki fogásnak szántam. Ezzel szeretném csökkenteni saját érdememet a kanadai adomány befutásában (nem csak azért, hogy ne tűnjön hivalkodásnak a történet elmesélése).
Egyetlen alkalommal jártam Nyugaton. Nem túl messze, csak itt Nyugat-Magyarországon. Az alkalomhoz és alkatomhoz illően sután ődöngtem a rendezvény színhelyén, amikor belémbotlott Bíró Zsigmond, az edmontoni rádió magyar adásának Kolozsvárról elszármazott szerkesztője, és elmondta, hogy Cseresznyés Pál, a szerencsétlen bűnbak sorsa mélyen megrázta őket. Említett egy papot és egy alkalmi munkából élő esztergályost, akik gyűjtést szerveznének, de akik nem szeretnék feltárni kilétüket. Így azonban hogyan lehetne az adakozók számára megnyugtatóan célba juttatni az adományt? Kiötöltük az eszközt: a sajtónyilvánosságot. A kellően nagy példányszámban megjelenő fényképes riport biztosíték arra, hogy a pénz nem olvadt el kézen-közön, szabadulása után Cseresznyés Pál is összevetheti a riportban szereplő összegeket a bevételi oszlop tételeivel.
Az első adomány mindössze 300 USA-dollárra rúgott, és ráadásul az adakozók rendelkezése szerint el kellett osztani az 1990-es marosvásárhelyi események több károsultja között. Cseresznyésen kívül részesült belőle két árva, egy özvegy és egy anya. Egy-egy átlagfizetésnyi jutott mindenkinek. A beszámolóban jeleztük, hogy anyagiakban kifejezhetetlen a messzi távoliak együttérzésének értéke, hogy az adomány lelki hatása óriási volt. Ezután kétszer jött kanadai adomány, mindkettő tekintélyesebb összeggel.
Úgy látszik, a sajtónyilvánosság bizalomkeltő, adománykezelő eszköznek bizonyult. Pedig Kanadában éppen akkor ismételték meg kétszer a gyűjtést, amikor idehaza magasra csaptak az indulatok az alapítványi javak körül. Mint akkoriban sejtettük, nagyobb volt a füst, mint a láng. Néhány politikai ellenfelet próbáltak vele kiüldözni a választási bajnokságból, de ezt Kanadában nem tudhatták. A hírek úgy jutottak el odáig, hogy itt minden pénznek lába kél.
Vagdostuk magunk alatt a fát.
Minden már nem, de valami még helyrehozható. Ha nem csak a kanadai magyarok adománya várja a fogházkapuban Cseresznyés Pált, ezek a sorok nem íródtak hiába.