Nits Árpád

Rossz ügy érdekében haltak meg a tordai hősök – olvashattuk az öles betűs címet erdélyi napilapunk első oldalán. Vajon mitől volt rossz az az ügy? Mint köztudomású, a tordai front szerepe az volt, hogy lefékezze a szovjet csapatok gyors előnyomulását, amely elzárta volna a „zsák” száját. Ha a „felszabadítók” terve megvalósul, a Székelyföldön bekerítve marad 200 000 magyar és német katona. Sorsuk valamelyik szibériai fogolytáborban pecsételődött volna meg, már ha eljutnak odáig, ismerve a szovjet csapatok mögött ólálkodó, szintén „felszabadító” szándékkal Szárazajtára, Csíkszentdomokosra rontó román szabadcsapatok vérengzéseit.
Mi sugallhatta a publicistának azt, hogy Tordánál a második világháborúban a magyar katonák rossz ügy érdekében hősködtek? A honvédtemetőben Bálint-Pataki József határon túli főmagyar értekezett arról, hogy szegény katonák nem tudták, hogy Magyarország úgyis hadszíntérré válik, a hidakat lerombolják a németek, a gyárakat leszerelik és elhordják. Szintén a németek. Nem az oroszok. Aztán a tordai hősök ilyetén méltatásába beszüremkedett az igazságtalan háború fogalma is.
Tényleg azt tanították az iskolában, hogy vannak igazságos és igazságtalan háborúk. A történelmi materialista tankönyvek szerint igazságos háború volt például a Nagy Honvédő Háború, amelyben lábhoz tett fegyverrel Sztálinék kivárták, amíg az igazságtalan II. világháborúzók lemészárolják a varsói felkelés részvevőit. Úgyszintén rossz ügyet szolgált az a magyar közlegény, aki a tűzvonalból kimentette bajtársát, mert ugye mindketten rossz oldalon álltak. Ezt ilyen szempontok alapján kellett eldönteni, és mukkanni sem volt szabad a magyar közlegény hősiességéről.
Most már szabad. De egyesek annak idején annyira komolyan vették a magolást, hogy ma sem képesek kilépni a klisékből.

Szót sem lenne érdemes pazarolni Zuschlag János szocialista képviselő élcelődésére. E nélkül is fölöttébb gyanúsak azok, akik a műanyagnyilasokat felfújták, és hetek óta bohóckodtak a budapesti Terror Háza előtt az egyre hiteltelenebb és jelentéktelenebb napilap sajtóakciója körül, de egyetlen szavuk sem volt azok ellen, akik a csíkszentdomokosi áldozatok gyilkosait napjainkban is hivatalosan, a történelmi tények meghamisításával mentegetik. És általában gyanúsak mindazok, akik leantiszemitáznak, lefasisztoidáznak mindenkit, ha nem hajlandó betagolódni a szekértáborukba. Aki túl harsányan kiált tolvajt, arról köztudomású, hogy azért nem lehet a körme alá nézni, mert mindig embertársai zsebében kotorászik.
Az ifjúszocialista vezéregyéniség nem véletlenül szólta el magát. Ő úgy érez. Illetve nem érez. Teljesen érzéketlen az emberi szenvedés iránt. Sohasem fogja átérezni azt sem, hogy milyen mérhetetlen károkat okozott nekünk, határon túli magyaroknak az MSZP és az SZDSZ gátlástalan hatalomszerzése. Minden alávaló eszközt – többek között 23 millió román vendégmunkást és álfiloszemitizmust – bevetve annak a polgári erőnek a helyébe tolakodtak, amelytől remélhettünk volna némi levegőt a reménytelenül ravasszá vált asszimilációs nyomásban. A legkritikusabb időszakban vesztettük el négy évre az anyaország támogatását.
Szóval mindezt éreztük, sejtettük, ezért Zuschlag János elszólása nem ért váratlanul. A álfiloszemita cinizmusának mértéke azonban minden képzeletet felülmúl. Miután a kegyelet virágait szorongatva a fasizmus áldozatainak emlékével élcelődött, azt kérdezte a Gyurcsány–Kulcsár-kormány egyik újdonsült SZDSZ-es államtitkárától, hogy már sofőrrel jött-e. Igen? És milyen autóval?
Tehát ez a lényeg. A fényűzés. A rongyrázás. A szocialisták ezért tagadták meg egykori eszményeiket, és túljólélési ösztönből fordítanák ki újból köpönyegeiket, ha úgy adódna, hogy már nem divat a filoszemitizmus.
Érdekes lenne megtudni, még miről beszélnek álmukban Zuschlag János elvbarátai, vagyis mindazok, akik ellenlábasaikról titkosszolgálati eszközökkel úton-útfélen azt terjesztik, hogy antiszemiták, fasisztoidok.

Néhány napig ingyen közvetítette a kábeltársaság a hábéót (csakazértsem édzsbiöót). Időnként így próbálják beetetni a verebeket. Bizonyára sikerrel, különben nem szórnák ingyen a csemegét. Bár ki tudja? Az ingyen cirkusz előtt morfondíroztam, hogy a hosszú téli estékre nem ártana kiváltani a házimozi-bérletet, de éppen a beetetési kísérlet tántorított el szándékomtól.
Ugyanis mit láthattunk a pár nap alatt? Lövöldözés, püfölés, fákjuzás tekintetében a házimozi semmivel sem képes túltenni a kereskedelmi tévéken, amelyek, ugye, különdíj nélkül sugároznak, csak a reklámot kell kibekkelni. De erre a gyakorló tévénéző már kidolgozta a maga egyéni stratégiáját. Vagy két filmet néz egyidejűleg, és amikor az egyiken elkezdődik a reklám, átkapcsol a másikra, vagy megvárja a másnap reggelt, amikor ugyanazt a filmet folytatólagosan, reklámtalanul megismétlik. Bugyuta lávsztorikért megint nem érdemes HBO-bérletet fizetni, hiszen a Romantic és az Acasa gyermeteg vagy aggmenházi szirupjai bőségesen fedezik az ilyenszerű nézői igényeket. Már-már eldöntöttem, hogy ezt a telet is kibírom HBO-bérlet nélkül, amikor olyasmit mutattak, amitől azt mondtam, hogy a házimozi ingyen sem kellene.
Az történt, hogy a képernyőn egy fiatal hölgy kezdte produkálni magát, akit nemcsak leszbikus, hanem gerontofil hajlamokkal is felruházott a filmrendező. Partnerével, egy szikkadt, boszorkányvonású vénlánnyal előbb szinte csak plátóian imádták egymást, de aztán szájukkal és nyálukkal valami olyan elképesztően gusztustalan dolgot műveltek, amit edzett emberek gyomra sem bírhatott ki felkavarodás nélkül.
De a baj nem jár egyedül. Valaki a napokban elküldte egy szintén Erdélyinek nevezett újság cikkét az Áldás, népesség konferenciáról. Kíváncsi volt a véleményemre. Ha a HBO ingyen sem kell, akkor képes volnék fizetni, csak efféle irományokat többé ne lássak. Az alszegi bornírtság, ahogyan beleköt Tőkés Lászlóba, arra enged következtetni, hogy a cikk szerzője a Ceauşescu-korban érezte magát igazán elemében. De ezen túlmenően: ez az ember azt hiszi, hogy a liberós filmgyártás fákjuzása a magyar publicisztikában is alkalmazható. És ez mind semmi, ez még csak a pornó plátói része. A kibontakozás akkor következik be, amikor a szennyirat szerzője felajánlja hozzájárulását a Romániai Magyar Spermabankhoz, ha ilyesmit akarna létrehozni az Áldás, népesség konferencia.
Ha ilyen ember szaporítóanyagára lennénk utalva, akkor inkább pusztuljunk ki, adjuk át maradék létterünket egy egészséges nemzetnek, amely elfajult egyedeit idejében, spermabankbetétjük hasznosítása előtt kiselejtezi.

Tegyük fel, hogy az I. világháború közepe táján a bécsi külügyminisztérium bejelenti, hogy pardon, a szarajevói merénylet nem történt meg, a trónörökös él és virul, felesége önagyságának haja szálát is csak a dauer görbítette meg. Mit szólt volna ehhez a világ? Úgy szétszedi a központi hatalmakat, hogy a versailles-i forgatókönyvírók sárgulhatnának az irigységtől.
Nem csoda, ha az USA most fölöttébb kínos helyzetbe került, amikor kénytelen-kelletlen beismerte az iraki tévedést. Vannak mentegetőző hangok, miszerint az iraki diktátornak nem volt ugyan tömegpusztító fegyverkészlete, de létre akarta hozni, ez viszont úgy hangzik, mintha az osztrák külügyminisztérium képzeletbeli beismerése így módosulna: a szarajevói terrorista nem lőtte le a trónörököst és nejét, de le akarhatta volna lőni.
Hogyan is hozhatta magát ilyen kellemetlen helyzetbe az amerikai kormányzat? Mert ha tudta volna, hogy Irakban nincs tömegpusztító fegyver, mégis nagyon szerette volna megtámadni valamiért, esetleg olajért, akkor a lerohanási hadművelet közben megásnak néhány bunkert vagy silót, azokban elhelyeznek rakétákat és különböző biológiai bombákat, azokra ráírják, hogy Mádé Irak, és kész, megvan a casus belli. De nem tudta. Komolyan hitte, hogy Irakban vannak nemzetközileg tiltott fegyverek, nem kell a hamisításukkal bíbelődni.
Ilyen gyenge volna az amerikai hírszerzés? Ne bántsuk a titkos tiszteket. Azok általában nem ilyen ostobák. Kivétel persze akad (pl. a D-betűsök között), de nem ők jellemzik a szolgálatokat. Inkább az a baj, hogy az amerikai kormányzat nemcsak hivatásos hírszerzőire hallgatott.
Hasonló melléfogás történt Magyarország esetében is. A szerencsétlen kimenetelű 2002-es választások előtt az SZDSZ aktivistái sűrűn kilincseltek az USA budapesti nagykövetségén, minden álló- és ülőfogadáson tették tiszteletüket, és tömték a hivatalnokok fejét azzal, hogy Magyarországot antiszemiták kormányozzák, le kell őket váltani. A nagykövetségi alkalmazottak szorgalmasan küldözgették jelentéseiket haza, Washingtonban pedig ezeket a híreket készpénznek vették, és intézkedtek, többek között Budapestre küldtek egy olyan nagykövetet, aki minden szavával és mozdulatával azon volt, hogy ellássa az antiszemitának kinevezett Fidesz baját.
A következményeket most már a világ is kezdi látni. Az Európai Unió új tagállamai közötti egyik legreményteljesebb ország sereghajtóvá lemaradt, az állítólag nem antiszemita kormány kiprovokálta saját kormányválságát, gyengeségét látva a déli szomszédnál verik a magyar kisebbséget, azzal sem törődve, hogy az már nemcsak Magyarország, hanem az Európai Unió kisebbsége. Bár Magyarország nem robbanásoktól hangos, de annyiban hasonlít az iraki hadszíntérhez, hogy Amerika oda is a diplomatái által sugallt ürügy alapján segített liberós demokráciát telepíteni, mégpedig olyan emberekkel az élen, akik egész életükben Amerika, a NATO, a Közös Piac, a kapitalizmus sírját ásták, gyermekeikkel – az egykori KISZ-esekkel, a mostani ifjúszocialistákkal – együtt.
Itt az ideje, hogy az USA Magyarországgal kapcsolatban is kimondja: pardon, tévedett. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy szétesik 52 államára, de legalább a jövőben jobban előkészíti a beavatkozásait. Mielőtt újra antiszemitázni kezdene, telepít néhány antiszemitát. No nem olyant, mint ez a három-négy operettfasiszta. Azokra hiába ütnék rá a pecsétet, hogy Mádé Hungary, úgyis messzire virít róluk, hogy hamisítványok.

Nemcsak a magyar kormányzásban, hanem a Népszabadság ideológiai irányításában is változhatott valami, mert míg 2002 májusában Kovács László méltán szólhatta el magát, hogy „éppen megbeszéltük a szerkesztőségben a fiúkkal...”, addig a fiúk most Kovács Lászlón elverik a port, amiért levélben üdvözölte a Magyar Polgári Szövetség székelyudvarhelyi kongresszusát.
Kovács László ezekben a napokban roppant elfoglalt ember volt. Energetikapolitikusként hallgatták meg Brüsszelben. Egyik párttársnője szerint ez neki smafu, mert vegyipari szakközépiskolát végzett, az átlagember azonban tudja, hogy a kémiának az energetikához vajmi kevés köze van. A vízerőművekben a vegyipar csak ott találkozik az energiapolitikával, ahol a két rész hidrogénre eső egy rész oxigén sérti a szegénységpártiak méltányossági érzékét. A hőerőművekben szintén fizikusok döntik el a gőznyomást, nem beszélve az atomerőművekről, ahol szintén köztudomásúlag nem atomkémikusok dolgoznak. Esetleg a galvánelemgyártásban lehet valamit keresgélni vegyipari szakképesítéssel, de ez az energiaforrás jelenleg nem befolyásolja az energiamérleg egyensúlyát. Kovács Lászlónak tehát némi kötelező olvasmánnyal gyűlt meg a baja (a meghallgatáskor kiderült, hogy nem sok sikerrel biflázott), helyette mi próbáljuk feltárni az MPSZ-kongresszust üdvözlő levelének hátterét.
Először is: azt a levelet nem ő írhatta. Hivatalban lévő pártelnökök általában nem üdvözlőleveleznek. Az ilyen leveleket pártelnöki tanácsosok diktálják a titkárnőnek. A tanácsosok pedig számolhattak azzal a kellemetlen körülménnyel, hogy éppen ezekben a hetekben választási kampányához nem a hatalmon lévő Szabaddemokrata Szövetségtől és benne az MSZP-től, még csak nem is a gyanúsan agyondicsért MDF-elnöktől kért segítséget a Vajdasági Magyar Szövetség, hanem a Fidesztől. Az első menetben a Kövér László választmányi elnök vezette Fidesz-delegációt hívták meg, hogy segítsen megmozgatni a délvidéki magyar választókat, a második menet kampányzáró rendezvényein pedig Orbán Viktor jelent meg. Azért, mert a Vajdaságban is, akárcsak Erdélyben, a magyarok nem szívesen látnak olyanokat, akik a 2002-es választási kampányban 23 millió román vendégmunkást mozgósítottak piszkos érdekeik érvényesítéséhez, és programba foglalták egyetlen őszinte és beváltható ígéretüket, hogy ők bizony nem fogják „túlszeretni” a határon kívüli magyarokat. Azokról pedig jobb nem is beszélni, akik nemcsak túlszeretni, de szeretni sem képesek a határon túli magyarokat. (Hogy kikről? Természetesen a szadeszesekről.)
Ilyen körülmények között mit tehetnek az MSZP-tanácsosok? Mentsük legalább a veszett fejsze nyelét – gondolhatták –, ha mi már nem vagyunk képesek átkiabálni a határon, legalább átlevelezzünk. És megírták az ominózus levelet.
De nemcsak ezért kellene felpaprikázódni a Népszabadságnál. A Gyurcsány–Kulcsár-kormány beiktatásakor is elhangzottak olyasmik, amik a Kovács-levélhez hasonlóan szánalmas pótcselekvésnek tűnnek. Például elsajátították a Fidesz-célt, hogy megvalósítják a magyar nemzet határok feletti egyesítését. Ez olyan, mintha Funar bocsánatot kérne a kolozsvári magyaroktól, csak fogadjuk a szívünkbe Emil Boc helyett. Maholnap a kettős állampolgárságért is síkraszállnak a magyar szocialisták, de az is tökéletesen felesleges gesztus lesz, senki sem dől be nekik. Csak azoknál a bértollnokoknál váltanak ki epeömlést, akik majdnem egy évtizede bizonygatják a kettős állampolgárság fölöttébb káros voltát, miközben ők mindennapi tevékenységükkel bizonyítják, hogy milyen jól megfér az irattárcában a román személyi igazolvány a magyar útlevéllel.

Megint a szemünk láttára ismétlődik a történelem – örvendeztek a magyarországi és az erdélyi magyar szocialisták, amikor a kormányprogram és a miniszterelnök-jelölt alkalmassági vitájában a Fidesz Gyurcsány Ferenc sikkasztókkal fenntartott esetleges kapcsolataira hívta fel a figyelmet. Így jártak az akadékoskodók akkor is, amikor Medgyessy Péter titkostiszti múltját piszkálták – állítják a baloldali fizetési listán szereplő politológusok.
Valóban, két és fél évvel ezelőtt a szocialista pártnak és párton kívüli miniszterelnökének attól emelkedett egekig a népszerűsége, hogy a leleplezés után Medgyessy bátran bevallotta: ő voltaképpen már akkor is a KGB ellen kémkedett annak érdekében, hogy a magyaroknak egy kicsit jobb legyen. Most Gyurcsány is hasonló trükköt alkalmaz: ő voltaképpen azért gazdagodott meg hirtelen éppen abban az időszakban, amikor a lakosság túlnyomó többsége elszegényedett, vagyis arra használta fel közelségét az állami vagyontárgyat képező fazékhoz, hogy ezernyi embernek munkahelyet tudjon biztosítani. Ha ő nem lett volna...
Reméljük, hogy a magyar nép nem veszi be másodszor is ezt az együgyű mesét. De ha beveszi, a történelem ismétlődése akkor sem áll meg ezen a ponton. Másfél év múlva – vagy sokkal hamarabb – újabb szereplő kerül arra a pannóra, amelyen Magyarország képzőművészeti szabadsággal karikírozott jellemét mutatják be Brüsszelben. A mostani kompozíción a titkosrendőrségi hálózatból miniszterelnökké kiemelt ügynök csúfítja leginkább Magyarország képét, a jövőbeni pannóra felkerül egy kétes hálózati kapcsolattal rendelkező privatizátor is.
Szegény anyaország!
A történelem azonban nem ismétlődik hajszálpontosan. Szörnyen unalmas is lenne úgy az élet. Másfél év múlva a miniszterelnök már ismét olyan ember lehet, akit sorsa és jelleme megóvott mindenféle hálózati kapcsolattól. Igaz, ilyen ember, vagyis igaz ember, most is szerepel a brüsszeli pannón. Orbán Viktorról az alkotók művészi szabadsággal és balliberális befolyásoltsággal azt állítják, hogy összerúgta a patkót a szomszédokkal. De idővel a legbefolyásolhatóbb képzőművészek is rájöhetnek bizonyos összefüggésekre abból, hogy nem az állítólag konfliktuspolitikát folytató polgári kormány idején verték és fenyegették halállal a vajdasági magyarokat.