Nemzetiségi önérzetsérelem


Amikor Dávid Ibolya azt mondta, hogy megsértették nemzeti önérzetét, azt hittem, hogy na végre, megint egy húron pendülünk. Elképzeltem, milyen oldalról ragadja meg a Greenpeace-aktivisták elleni magyar hatósági erőszakot. Például így: hogyan is merészelik Kovácsék és Kunczéék kétségbe vonni a jogsértéseket feltáró lisszaboni határozatot éppen azon a héten, amikor nemzetközi polgári szervezet – szökést pillanatig sem fontolgató – tagjait bilincsbe verve ültették vádlottak padjára Lamperth Mónika rendőrei?
Hogy saját szavainkkal folytathassuk a nemzetiségi önérzetünket sértő incidenst, előbb be kell vallanunk, hogy nem ismerjük közelebbről a jelenlegi magyar belügyminisztert, családneve nem sokat mond. Számunkra beiktatása óta Pauker Annuskát juttatja eszünkbe, azt a tenyeres-talpas bukaresti aktivistát, akit a szintén Moszkvában képzett elvtársai sem viseltek el sokáig. Nos, Pauker Mónika rendőrei – akiknek eszük ágába sem jut a sokkal kártékonyabb vadkendermagosokat megfékezni vagy a bankrablókkal durváskodni – nem először bizonyítják „szakmai” eltökéltségüket, ha szocialista-liberális érdekeket kell védelmezni. A jelenleg hatalmon lévő pártoknak nem is kell befolyásolniuk a rendőröket, azok minden ráhatás nélkül részrehajlók. Mintha szocialistábbak és liberálisabbak lennének gazdáiknál.
Hogy miért bántja nemzetiségi önérzetünket a magyar rendőrség brutalitása? Azért, mert valamikor azt hittük, hogy nemzetünk megmaradt országrészében civilizáltabb a közeg, és most újfent csalódnunk kellett. Emlékeztünk azokra napokra, amikor a Greenpeace ugyanolyan békés eszközökkel sietett a Tisza – a részben még mindig legmagyarabb folyó – védelmére Nagybánya környékén, és a román rendőrség nem törte hátra a tiltakozók karját. A Greenpeace napjainkban is rendszeresen felbukkan Romániában, de tagjainak útlevelét nem veszik el. Pedig román gazdasági érdekeket is sértenek, talán nem kisebb mértékben, mint ahogy a paksi MSZP-s atomigazgató csőrét birizgálták a birodalma előtti magánjellegű közterületen.
Szóval azt hittük, hogy Dávid Ibolyát is a szocialista magyar és a szintén szocialista román rendőrség civilizációs foka közötti különbség bántja. De sajnos kiderült, hogy az MDF megint az MSZP-vel együtt szavazott. A legnépszerűbb politikusnak kinevezett pártelnök nemzeti önérzetét az bántja, ha ilyen jelenségeket valaki szóvá tesz. Mit tegyünk? Talán tanácsos volna álnév mögé rejtőzni?

Hátrányos helyzetű kedvezményezettek


Vajon mi történne Szlovákiában, ha a határon túli szlovákokra vonatkozó törvény alkalmazását évek óta akadályoznák a lengyelek, az ukránok, a csehek, az osztrákok? (A magyarok nem, azok túl jámborak.) És mit szólnának a szlovákok, ha egy holland segédkönyvelő a szomszédok szuperérzékenységére tekintettel azt mondaná, hogy egységes nemzetük márpedig nincs is, és ezt a tételt a szlovák parlament szavazza meg, ha jót akar? Vajon eltűrnék, hogy kedvezménytörvényükbe boldog-boldogtalan beleütheti az orrát, és kikényszerítheti annak megváltoztatását?
Nem lehet tudni, mert az országhatáron kívül élő szlovákokra vonatkozó törvényt annak idején a legnagyobb nyugalomban kidolgozták, megszavazták és alkalmazzák. Ugyanígy nem lehet tudni, mit tennének a horvátok, ha az ő kedvezménytörvényükbe holmi botcsinálta kisebbségpolitikusok belekotnyeleskednének. A kettős állampolgársággal is járó (!) törvényt az illetékes, vagyis a horvát parlament jóváhagyása óta zavartalanul alkalmazzák.
Senki sem pimaszkodik a román kedvezménytörvénnyel sem, amely eddig egymillió moldovai állampolgárnak biztosította a kettős állampolgárságot, így nem tudhatjuk, hogyan járna el a román politikai kaszt, ha bárki kétségbe vonná a Pruton túli nemzettársaknak nyújtott támogatás jogosságát.
Biztosan semmit sem tudhatunk, de sejthetjük, hogy ha a szlovák, a horvát, a román vagy bármely más kedvezménytörvény körül akkora cirkusz keletkezett volna, mint a magyar státustörvény körül, akkor az érintettek megkeresnék a zajforrás okát. És ha felfedeznének egy-két politikai pártot, amely külpolitizálta a nemzet belügyét, vagyis televisította a világot a szlovák, a horvát, illetve a román nacionalizmus, sőt antiszemitizmus veszélyével, akkor a nemzet ügyét elszabotáló pártokat rövid úton kirugdosnák a politikai életből.
Egyedül a határon túli magyarok vannak olyan hátrányos helyzetben, hogy a rájuk vonatkozó törvény kilúgozott változatának parlamenti előterjesztésére a legkisebb következménytől sem tartva készülődhetnek azok a pártok, amelyek eddig is mindent elkövettek megtorpedózásáért.

Kolozsvári egyetemfejlesztés


A múlt hét végén felavatták a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári központi épületét. Akadt egy tévéhíradó, amely szerint az esemény jelentősége abban merült ki, hogy Medgyessy Péter levélben megmagyarázta távolmaradásának okát. A kolozsváriak ezzel szemben tapsukkal és ovációjukkal azt fejezték ki, hogy az esemény fénypontja az egyetemalapítónak tekinthető Orbán Viktor személyes megjelenése volt, aki beszédében többek között arra emlékeztetett, hogy amikor a kétmilliárd forintot a történelmi magyar egyházak által kezdeményezett, alapított erdélyi magánegyetem (kényszerűségből magán, mert a román állam máig nem volt hajlandó visszaállítani az 1959-ben megszüntetett magyar tannyelvű állami Bolyai Egyetemet) számára elkülönítették, Magyarország árvízzel küszködött, de az akkori kormány véleménye szerint a jövőépítéstől sohasem szabad sajnálni a pénzt. Majd kifejtette, hogy az erdélyi magyar egyetem hasznos az erdélyi magyaroknak, a román és a magyar államnak egyaránt.
A csanálosi határátkelő átadásának fontosságát is hasonlóképpen magyarázta levelében Magyarország jelenlegi miniszterelnöke. Hozzátennénk: nemcsak a magyar és a román nép érdekeit szolgálja az új határátkelő – a maga módján, hiszen a jövő évtől a schengeni vasfüggöny egyik legerősebb bástyája lesz –, hanem jól jött Medgyessynek és a kolozsváriaknak egyaránt. Hogy miért, annak kifejtését az olvasókra bízzuk. Mint ahogy annak a találgatását is, hogy Dávid Ibolya vajon miért nem szánt pár órát a hétvégéből Kolozsvárra. Pedig az Orbán-kormány minisztereként és akkori rokonszenves megnyilatkozásaiért neki is kijárt volna a vastaps a Mátyás-szülőház előtti terecskén. Tőkés László püspököt például osztatlan rokonszenvvel fogadta a tömeg, úgy is mint az egyetem egyik legfőbb cölöpverőjét.
És végül Markó Bélának, az RMDSZ elnökének szavaiból idéznénk szabadon: a Sapientia nem valósult volna meg több tényező, köztük az RMDSZ cselekvő részvétele nélkül, ez is azt igazolja, hogy összefogásra, szolidaritásra és nem széthúzásra van szükség. Újabb oldalvágást kapott tehát mindenki, aki azt képzeli, hogy létezik élet az RMDSZ-en kívül. El is hinnénk, ha valaki bebizonyítaná, hogy az RMDSZ korábbi nagy egyetem-ötlete, a Petőfi–Schiller azért bukott meg, mert nem állt melléje az RMDSZ.

Hova tovább?


Azt mondta a napokban Magyarország ama bizonyos felének első embere, hogy tovább csökkentik a költségvetési hiányt.
Amióta a szocialisták visszakapaszkodtak a hatalomba, az államkassza kiürítésének folyamata állandó és töretlen, tehát a nyelvújító Medgyessy szótárában a tovább valami egészen szokatlan dolgot jelenthet. Ha nemsokára azt halljuk, hogy tovább csökkentik a gázárakat, a munkanélküliséget, a bezárandó iskolák számát stb., stb., akkor nem kell pánikba esni, nem a felfogóképességünkkel van baj. Sőt, a szocialista magánosítás hátralévő szakaszában megérhetjük, hogy hivatalos nyilatkozatok szerint Magyarország legidősebb emberei a következő években tovább fognak fiatalodni, pedig már alig tartja bennük a lelket annak a 19 ezer forintnak az emléke, amelyet kormányváltóban kaptak a választáskor.
És ha a közvélemény-kutatások ezek után az MSZP népszerűségének további növekedését mutatják ki, akkor arra egyetlen épkézláb magyarázat lehetséges: nem elég hülyének lenni, annak is kell látszani.

Emberfogyatkozás


1989 végén egy emberként Tőkés László mellé állt az egész ország – mondta a hivatalos közvélemény, és mert az akkori nemzetközi megítélésnek nem tett volna jót a forradalom általános népi megalapozottságának megkérdőjelezése, hát elhallgatta, hogy azért akadtak kivételek. Például pártállami hatóságiak és állampárti aktivisták, karhatalmisták stb.
Most Tőkés László ellen felsorakozik az egész ország népe, nemzetiségi különbség nélkül – mondják a hivatalos közvélemény-alkotók, és elhallgatják, hogy kivételek azért akadnak. Méghozzá bőségesen. De most nem velük foglalkozunk, hanem az elpártolókkal.
Elsőként a román nemzetiségű román állampolgárok fordítottak hátat a forradalom szikrájának (ennél a tételnél a kivételek száma statisztikailag elhanyagolható). Aztán előjöttek a föld alól azok a magyar nemzetiségű román állampolgárok, akik újgazdag-jelöltekként korábban restellték bevallani, hogy ellenkező barikádoldalon állnak. Elég hamar észrevették, hogy semmi szégyellnivaló sincs a diktatúrák utódpártjai iránti vonzalomban, az csak olyan, mint a melegek vagy a vadkendertermesztők vasárnapi díszszemléje: belesimul a sokszínűségbe. Eddig semmi különösebb vész; az ún. mérsékeltek neptuni akcióikkal pusztán eszmei síkon szálltak szembe a forradalmi lendülettel. Még akkor is egyszerű volt a képlet, amikor magyar nemzetiségű magyar állampolgárok szóltak át a határon, hogy egy magyar püspök ne szóljon bele a magyarság ügyeibe. Igen, van olyan ideológia, amelynek követői azt vélik összmagyar érdeknek, ha a magyarok nem avatkoznak saját belügyeikbe.
Ezután a Tőkés-ellenesség alakulásának görbéje hirtelen az égbe szökött. Átmeneti megtorpanás csak 1998 és 2002 között volt tapasztalható, de miután a magyarországi baloldal újra megkaparintotta a hatalmat és helyreállította a romániai kormánypárttal és segédjével (az RMDSZ-szel) a szívélyes, baráti, jószomszédi és szocialista szolidaritási kapcsolatot, megteremtődött a lehetőség a romániai ellenforradalom végső győzelméhez.
Miért tűri ezt az emberek többsége? Miért nem érzékelik a különbséget az eszmei jó és gonosz, a fehér és a fekete között? Hova tűnt az 1989-es tisztánlátás? Ezek a kérdések természetesen szónokiak. A pozícióharc Romániában – akárcsak az egész „felszabadult” térségben – már rég nem az ideológiák között zajlik, már rég nem az eszmék meggyőző ereje dönt a vitákban, hanem a pénz. A pénz pedig – az árutermelés ötezer éves történetéből tudjuk – olyan arctalan és arcátlan hatalom, amellyel sokkal nehezebb megküzdeni, mint a legelvetemültebb diktatúra leggátlástalanabb titkosrendőrségével. Amikor az érmindszenti református nagyberuházástól elutalták a már odaítélt támogatást, a pénzforrások fölött állítólag népakaratból rendelkező hatalmasok szemérmetlenül megüzenték a világnak: aki nincs velük, az előtt légmentesen bezárulnak az anyagi érvényesülés kapui.
Akik tehát elfordultak Tőkés Lászlótól, azok nem feltétlenül tartják az abszolút igazság megtestesítőjének azt a politikai irányt, amely alázatosan követi a Kovács–Nastase-tengely határozatait (többek között a kedvezménytörvény kilúgozásában). Hanem egzisztenciájukra gondolnak. Nem alaptalanul félnek attól, hogy elesnek valamilyen anyagi haszontól, ha részt vesznek egy-egy polgári fórumon, vagy ami még veszélyesebb számukra: bekapcsolódnak egy olyan testület tevékenységébe, amelyre nem adta áldását az RMDSZ vezetősége. Akik tehát nem voltak ott a sepsiszentgyörgyi fórumon legalább lélekben, azok nagy valószínűség szerint júdáspénzt szorongattak a markukban.
Természetesen most nem szóltunk azokról, akiket jó ideje teljesen kiábrándított a politizálásból az az egyszerű tény, hogy mind egyéni, mind közösségi sorsuk jobbra fordulását a belátható jövőtől nem remélhetik.