Nits Árpád

1989. december 21-én a Román Kommunista Párt bukaresti Központi Bizottsága előtti tömegben többen nemtetszésüket fejezték ki, mire a tér mikrofonjait kikapcsolták és konzervtapsot montíroztak az adásba, a szocialista szónok pedig megígérte, hogy felemeli a fizetéseket 100 lejjel. Lassan mondta, hogy mindenki megértse, mégis elzavarták, majd nemsokára kivégezték.
2003. március 15-én az RMDSZ marosvásárhelyi Központi Bizottságának ünnepségén többen nemtetszésüket fejezték ki, mire a szocialista szónok még száz forintot sem ígért, hanem politikai műveletlenséggel sértegette a személye ellen tiltakozókat. Lassan beszélt, hogy ő is megértse saját szavait, mégsem kellett kereket oldania, sőt dicstelen közszereplése után előkelő szalonokban hajlongtak előtte.
A legfájdalmasabb, hogy az ellenzéki hangokat a sajtószabadság forradalmának évfordulóján is elnémították, és a mikrofonokat csak akkor kapcsolták vissza, amikor a kiválasztottak és megtévesztettek tapsa felülkerekedett. És az éberelvtársak éppen a nekünk sugárzó tévében dolgoznak. A Kossuth Rádió után tehát a Duna-tévétől is megfosztottak. Az MTV2 megszállása már jóval korábban beteljesedett, az MSZP-zsoldosok abban nem lassan, hanem kétszer mondanak el mindent a reggeli és a délutáni Nap-tévéjükben.
Tuca és Paunescu szárnyai alá nem menekülhetünk, mi marad hát nekünk? A rajzfilmcsatorna. Bár az ellen is készül valami merénylet. Állítólag némely mesejátékot a jövőben csak gyermekek felügyelete mellett tekinthetünk meg.

Néhány percig tegyük magunkat naivnak, és gondolkozzunk el azon, hogy egynéhány romániai magyar kisebb-nagyobb személyiség vajon miért látja és láttatja helyesnek, bölcsnek, megfontoltnak, célravezetőnek az RMDSZ jelenlegi vezetőségének a politikáját.
Ragadjunk ki találomra egy példát. Marosvásárhelyen járt március 15-én Kovács László. Mert meghívták. Ez nem akkora illetlenség, mintha akasztott ember házában kötélről beszélnének, hanem sokkal nagyobb. Olyan, mintha a siralomházban sorsára váró családhoz a vigasztalás szándékával kopogtatna be a hóhér, akinek pártja pálcát tört azok fölött, akik „túlszerették” az áldozatot, és mindennek a tetejében a hóhérinasok elvárnák, hogy a legutolsó polgári körtag is díszvendégként üdvözölje, mert ha nem, akkor az egyet jelentene az egész rokonság ünnepének megzavarásával. Ennek ellenére nyomban akadtak bértollnokok és bérnyilatkozók, akik egyhangúan harsonázták, hogy végtelen megtiszteltetés az erdélyi magyarság számára, ha Magyarország külügyminisztere elfárad közénk.
A 23 millió román vendégmunkás rémének kiagyalása, a Kempinski szállodai hajlongás és az érte kapott pozsonyi frász, a kedvezménytörvény elleni áskálódás és a Kovács László nevéhez fűződő sok más politikai bűncselekmény után ekkora ostobaságot állítani nem lehet ingyen. Aki ennek a díszvendégségnek az ötletét dicsérni képes, az különleges szemüvegekkel és óriási erőkifejtéssel altatja el józan eszét, rengeteg energiát veszít. Mivel lehet pótolni a szellemi erőtartalékot? Természetesen azzal az eszközzel, amivel bármi vásárolható a becsületen kívül, ezt mindenki sejti, érzi, ám a honorárium méretéről kevés az információ.
Felbecsléséhez segít néha egy-egy önfeledt megnyilatkozás. Ilyen volt a minap egy kedélyeskedő rádiócsevegés arról, hogy miként tölti napjait egyik állami főtisztviselőnk, aki az RMDSZ vezetőségének jóvoltából került közepesen magas polcra.
Karrierjét szerénykedéssel kezdte, kijelentve, hogy bizottságbeli társaival ellentétben neki nem kell sofőr a hivatali Ford Mondeóhoz. (Egy munkanélkülivel több. Még nagyobb baj, hogy megtakarított fizetése nem jut el a nyugdíjpénztárhoz. Útközben eldézsmálják.) Aztán szorongással folytatta, mert unatkozik egyedül a háromszobás bukaresti lakásban. Társasági életet nem folytat, de gyakran jár moziba és színházba. Stb., stb. Tegyük hozzá, hogy biztosan a munkájával is olyan elégedett, mint államtitkári fizetésével. Hogy mi a dolga? Az égvilágon semmilyen hasznos tevékenységet sem végez, nélküle pontosan ilyen gyorsan épülne a vadkapitalizmus, és pontosan ennyire nem oldódnának meg a kisebbségi ügyek. Viszont belekotnyeleskedik mindenbe, amihez semmi köze, neki mindent elnéznek és tőle semmit sem kérnek számon, mert ő akár van, akár nincs, kenyéradóit úgyis szilárdan újraválasztják.
Vajon hány ilyen „közhivatalnokunk” lézeng Bukarestben? (Külön réteget alkotnak azok, akiket átvettek és megőriztek az előző diktatúra kultúragitációs brigádjából.) Annak idején, amikor nyíltan kormányszövetséges volt az RMDSZ, négyszáz „emberünk” állását féltették, ha a koalíció elhagyása került szóba a Bolyai-egyetem miatt. Azóta a kormányhivatalok megizmosodtak, főnököcskéik fizetése pedig úgy megközelítette a legfejlettebb országok főtisztviselőinek járandóságát, mint a romániai munkásé az albán kollégáét.
Az dobja rájuk az első követ, aki a helyükben nem így viselkedne. Gondoljunk bele, mit tenne bármelyik átlagpolgár, aki a középszerűségből hirtelen arra ébredne, hogy Ford Mondeóban élvezkedik a főváros gödrös, de széles egyéni távlatokat megnyitó utcácskáin. Nem dicsérné úton-útfélen kenyéradóját? Ó, dehogynem! Ilyen az átlagemberi természet. Változást az hozna, ha másfajta vezetőgarnitúra nevezne ki másfajta átlagembereket luxusautós állásokba. Egy olyan garnitúra, amely – példánknál maradva – március 15-én nem hozta volna kellemetlen helyzetbe híveit, hanem titkos diplomáciai csatornákon megbeszéli Kovács Lászlóval, hogy a saját érdekében is jobb, ha az idén szűk, autonóm családi körben ünnepelünk. Attól még folytathatnák a támogatást, amellyel kapcsolatban marosvásárhelyi beszédében a szocialista pártelnök stílusához híven oldalvágást intézett az előző kormány ellen, mondván, hogy a juttatások rendszere most átlátható, nem a klientúraépítést szolgálja. Nem is gondolta, mekkora igazságot mondott. A pénzosztogató kuratóriumok valóban átlátszóan RMDSZ-kezekben összpontosulnak, tehát a támogatások nem szolgálják klientúra építését. Az már rég tető alá került.
Állítólag azért kellett Kovács Lászlót a központi ünnepségre meghívni, mert a román kormány a külügyminiszterét küldte Marosvásárhelyre arra a napra, és a diplomáciai szabályok előírják a kölcsönösséget. Nos, a román külügyminisztert még könnyebb lett volna meggyőzni arról, hogy a hétvégét máshol töltse. Egy marosvásárhelyi rendezvény a román állam szemszögéből nem lehet külügy.
Visszatérve a másfajta vezetői magatartásmodellre, abba az is beleférne, hogy ha már muszáj a mondeós állásokat betölteni, akkor ne a sofőr fizetésével takarékoskodjunk. Az Európai Unióban sem kergetnék az asztal körül az országot, ha a különböző kis bizottságok nagy tisztviselői hazai Daciákkal vagy a szintén olcsóbb magyarországi Suzukikkal fontoskodnák be magukat délelőtt a munkahelyükre, délután pedig a moziba.

Kitartó suttogópropagandát és sajtóhíresztelést cáfoltak meg a múlt heti kolozsvári események: a történelmi egyházak kolozsvári főpapjai teljes egyetértésben karolták fel a Királyhágómelléki Református Egyházkerület kezdeményezését az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács létrehozásának előkészítésére vonatkozóan. Azt már a hétfői sajtóértekezleten megtudtuk, hogy Tőkés László református püspök Czirják Árpád római katolikus érseki helynökkel együtt intézkedett, hogy a Márciusi Fórum színhelye a kolozsvári Magyar Színház lehessen. „Felsőbb” utasításra azonban a teremdíjat már nem fizethették ki, ezért lett a helyszín a Farkas utcai református templom, ahol pénteken március 15-ének Szent Mihály-templombeli ökumenikus ünneplése után Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke ütötte le az alaphangot mondván, hogy az egyház nem hajlandó a kispadon maradni, amikor a romániai magyarság érdekében bele kell szólnia a közügyek intézésébe.
Az előző hónapok közönybe fulladt kolozsvári rendezvényei után meglepően nagy érdeklődés övezte a Márciusi Fórumot, és a lelkesedés másnap, március 15-én is megtöltötte a Farkas utcai templomot, ahonnan az ünneplő tömeg magyar zászlókkal vonult a Petőfi-emléktábla megkoszorúzásához. Beláthatatlan következményei lennének, ha újra csalódás következne. A Fórum előkészítése azonban bizakodásra ad okot. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete megalakulásának módja, a későbbi kiegészítésére, valamint tanácsadó testületének létrehozására, az erdélyi magyar nemzeti és egyházi figyelőszolgálat megalakítására vonatkozó elképzelés alaposan átgondolt lépésekre utal. A Fórumra előkészítették a nemzeti tanács létrehozásához szükséges alkotmánymódosításokat is, amelyeket Csapó József ismertetett a helyszínen.
Felszólalásra válaszolva Tőkés László kijelentette, hogy ellenzéki pártot nem akarnak létrehozni. Ezért tárgyát vesztette egy későbbi hozzászólás, amelyben befogadási ajánlat hangzott el a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt részéről.
A Kezdeményező Testületnek a Fórumon megszavazott tagjai: András Imre, Bodó Barna, Borsos Géza, Csapó József, Fodor Imre, Gazda József, Katona Ádám, Kincses Előd, Király Károly, Kónya Ádám, Kovács Zoltán, Nagy Pál, Pécsi Ferenc, Somai József, Szász Jenő, Szilágyi Zsolt, Toró T. Tibor, Vanek Ferenc, Vekov Károly. Egyaránt vannak közöttük egykori parlamenti tagok és olyanok, akiket még nem sikerült kitaszítani.

Óriási veszély leselkedik Funárra. Rohamléptekkel közelednek a helyhatósági választások, és vele nem foglalkoznak eléggé. Néhány csip-csup civakodástól, pereskedéstől, pénzügyőri elmarasztalástól eltekintve, hiányoznak azok a botrányos beidézések, rendőri elővezetések, prefektusi fenyegetőzések a felfüggesztéssel stb., amelyekből mindig győztesen került ki.
A régi szép idők közelmúltjában a kolozsvári bíró még olyan eseménynél is főszerepre számíthatott, amilyen a százéves Mátyás-szobor ünneplése volt. Állítólag jól odamondtak neki, holott elégedetten somolygott befelé, hiszen bármilyen dörgedelmeket szórjanak is rá az „udémérések”, ő a nyertes, mert szilárdan állnak az ormótlan szondacsövei az állítólag védett történelmi környezetben, tankcsapdái zavartalanul tátonganak, és egy kerti törpéhez hasonlító műtárggyal tovább ígérgetheti Traianus oszlopa másolatának betelepítését az eredeti középkori műemlékek közé.
A mellőzés még nem minden. Talán szélárnyékban is megőrizné hivatalát, de újraválasztási esélyeit az a fordulat rontja, hogy másokkal kezdtek sokkal behatóbban foglalkozni. Most nem Funar megfékezését kéri a román kormány leghűségesebb szövetségese, hanem a székelyudvarhelyi polgármesterét. Most sem a kolozsvári Főtér helyreállítását próbálja kijárni a kormányhivataloknál a sok pragmatista magyar politikus, hanem Szász Jenő ellen szerveznek népszavazást, és a Hargita megyei prefektust veszik rá, hogy mielőbb indítsa el az eljárást, nehogy a jövő nyári választás a hivatalában találja az RMDSZ jelöltjeit folyton legyőző udvarhelyi polgármestert. És micsoda vádak alapján! Ha azokat – többek között az államosított ingatlanok késedelmes visszaszolgáltatását, a lassú földbirtokrendezést, az ügyvédeket hizlaló félresikerült törvények alkalmazásából fakadó további visszásságokat – máshol is az elöljárók főbenjáró bűneként kezelnék, Románia egyik napról a másikra polgármestermentes övezetté válna.
A mellőzés azért is rosszkor jött Funárnak, mert a népszámlálás igazolta jóslatát: Kolozsvár magyarsága 20 százalék alá csökkent. A magyar veszély elmúlt. Bezárult a vastag gyűrű, amely a Székelyföldet elhatárolja a magyar határtól. A mór küldetése bevégeztetett, mégpedig úgy, hogy ebben neki alig van érdeme. Nem ő zavarta el a kolozsváriakat, hanem az erdélyi magyarság vezérei (állítólag legitim vezetői) fújtak takarodót, és vonultak önként a sziget belseje felé főhadiszállásaikkal, villáikkal, dzsipjeikkel. Ez nem azért fájdalmas, mintha olyan nagyon hiányoznának, de például a Bolyai-egyetem várának és járulékos bástyáinak feladása azt az érzést keltette a kolozsváriakban, hogy itt a vég kezdete.
Most a sziget egyik végvárában folyik az ostrom. Azt a polgármestert akarják félreállítani, aki helyi politikai ellenfeleivel ellentétben nem lenne hajlandó december 1-jén a Kempinski Szállóban pezsgőzni. (1849 óta magyar ember nem koccint sörrel, 2002 után nem kellene pezsgővel sem ünnepelnie. Ha így haladunk, nemsokára bekövetkezik a teljes absztinencia.)
Kolozsvár valamikor örökösnek elképzelt polgármestere tehát munkanélküli lett, megfogyatkozott politikai cselekvésének tárgya, és a homogén nemzetállam megteremtésének arcvonalát kétszáz kilométerrel keletebbre tolták. Választói között mindig szép számban akadtak olyanok, akik szégyellték magukat miatta, de úgy vélték, hogy a magyarság kordában tartásához szükség van rá. Ez a fajta választó úgy volt vele, mint a szükséges rosszal. Nem kétséges, hogyan fog viszonyulni a szükségtelen rosszhoz. Talán érdemei elismerése mellett küldenék nyugállományba, de mit értékeljenek rajta, ha legfőbb céljának elérését is másnak köszönheti?

Kolozsvár vendége volt Bayer Zsolt budapesti és György Attila csíkszeredai író a Nemzetpolitika és integráció témával megrendezett fórumon, amelyet a Reform Klub hirdetett meg. A városi művelődési ház nagytermének minden ülőhelye gazdára talált, és ami még meglepőbb: az érdeklődők kétharmados többségét fiatalok alkották.
Miután Mátis-Halmágyi Jenő, a Reform Tömörülés alelnöke, a fórum moderátora átadta a szót a vendégeknek, hamarosan kitűnt, hogy szerintük Magyarország nincs felkészülve az integrációra, mert nincs nemzetpolitikája, márpedig az Európai Unióban, korábbi nevén a Közös Piacban megfelelő protekcionista politika nélkül a nemzet felmorzsolódhat, az ország területe idegen tőkeérdekeltség eszközévé válhat. Bayer Zsolt egyébként sincs jó véleménnyel az EU-ról, az intézményeiben tevékenykedő, elhájasodott agyú bürokratákról. A nyugati fiatalok hatalmas tömegeit megmozgató tüntetéseket figyelve arra a következtetésre jutott, hogy ha a jövő nemzedékei ennyire elutasítják a globalizációt, nincs kizárva, hogy nemsokára ellentétes folyamatok indulnak meg, és akkor Magyarországnak gazdaságilag megtépázva kell majd újrakezdenie a független nemzeti létet. György Attila többek között az erdélyi magyarság asszimiláció elleni immunitásának hiányáról beszélt, és átformálódó világunkban különösen veszélyesnek tartja, hogy nincs megfelelő közösségi erő, amely az ellenálló képesség helyreállításán eredményesen munkálkodna.
Mi történne, ha egy évvel ezelőtt nem következett volna be a kormányváltás? Bayer Zsolt a kérdésre válaszolva elmondotta: nyugodt lélekkel szavazna a csatlakozásra, mert a Fidesz-kormányzatnak volt megfelelő nemzet- és gazdaságpolitikája, míg a jelenlegi kormány annak lerombolására fordítja minden energiáját. Az MSZP–SZDSZ-nemzetpolitikáját egyetlen mondattal jellemezni lehet, amely hatalomátvételük idején hangzott el: a Fidesz-kormányzat túlszerette a határon túli magyarokat.
Látható-e az alagút vége? Bayer Zsolt a következő választástól sokat vár, ugyanis a magyar állampolgárok közül egymilliónyian minden választáskor a hatalom ellen szavaznak. Mindegy, hogy ki van kormányon, azt feltétlenül le akarják váltani. Ha rosszul megy soruk, akkor azért, ha jól, akkor azért, hogy miért nem jut nekik egy üveg sörrel több. Ha meg is történik 2004-ben a belépés az Unióba, a nemzeti érdekeket előtérbe állító kormánynak módja lesz a további káros hatások elkerülésére, és akkor Magyarország, az egész magyar nemzet nem annyira megtépázva éli túl a kalandot.
A múlt hét végén, amikor a fórum lezajlott, már olvasható volt az interneten a Gallup és Medián legfrissebb felmérése. Mindkét közvélemény-kutató az előző két hónap tendenciájával ellentétben a Fidesz népszerűségének csökkenését jelzi. Bizonyára a gázáremelés hírétől. Pedig egy évvel ezelőtt a kádári pártaktivisták lassan mondták, hogy mindenki megértse: nem lesz...
Vajon alagútban vagyunk egyáltalán? Ez nem valami generálsötét éjszaka?