Útmutatások hatótávolsága


Tóth Ilonáról az ’56-os megemlékezések sorában nemcsak megemlékeztek, hanem elvitatkoztak. Vajon tényleg ártatlanul...? Vajon nem lehetett valami vaj a fején...? – kételkedtek egyes történészek, mi pedig kézügybe helyeztük a távirányítót, hogy idejében megszakítsuk a kapcsolatot a Duna-tévével, mielőtt a balliberális sajtóból ismerős szitkok elhangzanának az Orbán-kormány címére, amely úgymond gyilkosnak állított szobrot.
A történészek odáig éppen nem jutottak el, viszont amikor a vita egyik jóérzésű részvevője a korabeli sajtóban megjelent forgatókönyvek és az ügyészi dörgedelmek közötti gyanús hasonlóságokat firtatta, balosabb kollégája azzal cselezte ki, hogy újságírói fantáziálásoknak nem szabad jelentőséget tulajdonítani.
És a közelben senki sem akadt, aki emlékeztette volna a nézőket, hogy az újságírók abban az időben nem fantáziálhattak. Akkoriban a létező szocializmust építtető párt székházából az újságok menetrendszerűen megkapták a részletes útmutatásokat. Például a Szabad Népben és a Népszavában ugyanakkor kezdődött meg a tavaszi mezőgazdasági kampány, mint később a Népszabadságban. Tóth Ilona rémtörténetének előzetes megszellőztetése a sajtóban éppen azt bizonyítja, hogy azt a megtorló gépezet találta ki és pártfeladatként küldte el a szerkesztőségeknek és a bíróságnak.
Kár, ha ezek az apró árnyalatok kiesnek a történelmi tudatból. Ha a történészek nem emlékeztetnek a kézi vezérlés primitív, visszataszító gyakorlatára, az suttyomban tovább él, anélkül hogy kiváltaná legalább a szavazópolgárok jobbik felének az ellenérzését. A társadalmi felejtésnek tulajdonítható, hogy a Fidesz és az MSZP elnökeinek tavaszi kampánycsörtéjében Kovács László elszólását saját magán kívül alig néhányan vették észre. Azt mondta, hogy a Fidesz-kormányzat egyik piszkos ügyének megszellőztetése másnap várható a Népszabadságban, majd meglátják, nagy lesz a meglepetés, éppen szólt is az újságíróknak, hogy... Ekkor hirtelen elnémult és jó ideig olyan sandán pislogott, mintha odacsinált volna. Rádöbbent, hogy túlfecsegte magát. A nyilvános vita közönségéből többen hangosan felnevettek. De nem elég sokan. Nem vették észre elegen, hogy a Fidesz kivégzésére a forgatókönyvet az MSZP-sajtó számára épp úgy a párt megfelelő ügyosztályán írták, mint annak idején Tóth Ilona halálos ítéletét.
Bizonyos sajtótermékeknél az újságírói fantázia tartós hiányára a mi tapasztalatunk alapján is következtethetünk. Az MSZP-hez és SZDSZ-hez közel álló RMDSZ-körök viselt dolgairól sohasem lódul meg a balliberális magyar sajtó képzelőereje, de amikor Tőkés László, a Reform Tömörülés vagy a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal még ki sem gondol valamit, annak az állítólagos következményeiről rögtön televisítják a közhangulatot, és gondoskodnak arról, hogy a pártfeladat alól kibújni nem tudó vagy nem akaró erdélyi lapok is közöljék a gyalázkodásokat. Ezeknek a sajtóanyagoknak a forrását sajnos az erdélyi újságolvasók sem mindig ismerik fel, és az útmutatásra szerkesztett újságok vevői maradnak. Mintha itthon is működne a történelmi emlékezettörlés.

Tízéves a Kolozsvári Nyilatkozat


Előadások a dokumentum elfogadásának színhelyén
Pénteken a kolozsvári unitárius püspökség imatermében előadásokat tartottak az RMDSZ egykor alapvetőnek hitt dokumentumáról. Megnyitó szavaiban Kónya-Hamar Sándor képviselő, a rendezvénysorozatot lebonyolító Kolozs megyei szervezet elnöke emlékeztetett arra, hogy 10 évvel ezelőtt ugyanebben a teremben fogadták el a Kolozsvári Nyilatkozatot. Ezután Pap Géza, az erdélyi református egyházkerület püspöke imával áldotta meg a tanácskozás részvevőit. Felolvasták Németh Zsoltnak, a magyar országgyűlés külügyi bizottsága elnökének üzenetét, amelyben többek között hangsúlyozta, hogy a napi küzdelmek közepette néha meg kell állni, körül kell nézni, merre haladunk, és erre az ünnepi megemlékezések jó alkalmat szolgáltatnak. Ezután megkezdődtek az előadások.
Az alaphangot Kónya-Hamar Sándor ütötte le, amikor tömör előterjesztésében feltette a kérdést: mi történt az eltelt tíz évben, mi valósult meg a Kolozsvári Nyilatkozatból? Helyzetértékelésének öszszegzéseképpen eljutott napjainkhoz, amikor a „kis lépések nagy léptékben való bemutatásának” lehetünk tanúi.
Tőkés László sajnálattal állapította meg, hogy sokan a párhuzamos rendezvényt, a Marosvásárhelyen zajló SZKT-ülést választották. Emlékeztetett arra, hogy 10 évvel ezelőtt Tokay György riogató beszédében véráldozatot helyezett kilátásba abban az esetben, ha elfogadják a Kolozsvári Nyilatkozatot, mégis megszületett a konszenzus, mert annak idején senki sem mert azok ellen szavazni, akik láthatatlanul az autonómia-nyilatkozat mellett álltak egész Erdélyben. Akkor az egység a tartalomban nyilvánult meg, mostanra megmaradt a forma, a cinkossággá fajult érdekszövetség. A Kolozsvári Nyilatkozathoz vissza kell térni, mert az a megújhodást jelentő örökség, mondjon valaki ennél jobbat, ha tud – hangsúlyozta a tiszteletbeli elnök.
Szabó Tibor a Határon Túli Magyarok Hivatalában eltöltött tíz esztendő tapasztalatairól most magánemberként beszélt. Szerinte ez az évtized három időszakra osztható. A 90-es évek elején a Kárpát-medencei magyarok szervezetei megfogalmazták autonómiatörekvéseiket, amelyeknek kedvezett a nyugati politikai hangulat. Ekkor fogadták el az Európa Tanács 1201-es ajánlását a nemzeti közösségek önkormányzatáról. Ezután visszakozás következett, mert például a francia politikusok a gyarmati korban áttelepült arabok, a németek a letelepedett török vendégmunkások követeléseitől tartottak. Ugyanakkor a Magyarországon hatalomra került első MSZP–SZDSZ-kormány, valamint az egyes szomszédos országokban kormányzási szerepet vállaló magyar szervezetek politikája a többséggel való egyezkedést részesítette előnyben. A harmadik szakasz 1998 után következik, amikor megalakult a Magyar Állandó Értekezlet, amely kívülálló erőktől nagyrészt függetlenül képes dönteni a magyar nemzet ügyeiben.
Borbély Imre előadásában hangsúlyozta, hogy Markó Béla a Kolozsvári Nyilatkozat teljesítésére kapott megbízatást a brassói kongresszuson, de abból semmit sem valósított meg. 1995-ben nyíltan szembeszegült a nyilatkozattal, 1996-ban, a kormányba lépéskor végképp jegelte az autonómiatörekvéseket, lemondott az önálló erdélyi magyar külpolitikáról, az állami magyar egyetem feltételéhez kapcsolódó ultimátumának visszavonásával az érdekvédelmet is feladta. Azóta az RMDSZ a román politikai akarat közvetítője a magyarság felé. Ezt többek között azért teheti – hangsúlyozta az előadó –, mert kizárólagos hatalommal rendelkezik a szövetség pénzügyei felett.
Csapó I. József többek között a romániai magyarság önmeghatározásának fontosságáról beszélt. A nemzeti közösség fogalma ellen 1993-ban az RMDSZ tekintélyes személyiségei emelték fel szavukat, és így maradt ugyanolyan kisebbség a magyar, mint a nyugati világ bevándorlóinak, vendégmunkásainak tömege. Eddig az autonómia igénylésének számos lehetőségét kihagyta az RMDSZ. Az utolsó hajó Csapó szerint az EU-integráció.
Patrubány Miklós előadásában arra emlékeztetett, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása után az autonómia ellenzői a brassói kongresszusig látszólag feladták állásaikat, de a valóságban azt tették, hogy amit nem tudtak megakadályozni, annak élére álltak. Nemsokára koncepciós támadásba lendültek Cs. Gyimesi Évával az élen az RMDSZ olyan vezetői ellen, akik őszintén támogatták a Kolozsvári Nyilatkozat megvalósítását. Begyűrűzött a magyarországi szabaddemokrata ideológia, Kolozsváron megalakult az annak megfelelő platform, és a visszakozásban súlyos politikai hibákat követtek el az erdélyi magyarság ellen. Patrubány ezek között említette az oktatási autonómiát szolgáló törvénytervezet feladását, semmibe véve a népszavazással felérő ötszázezer aláírást.
Borbély Zsolt Attila a belső választásokra tett kísérleteknek és akadályozásuknak történetét elevenítette fel egészen napjainkig, „a bukaresti rögtönítélő bíróságnak” az SZKT napirendi pontjaihoz igazodó döntéséig. Hangsúlyozta, hogy a közvetlen választások megszervezése napjainkban is jelentős előnyökkel járna. Áthidalná a szakadékot a tagság és a vezetőség között, megvalósítaná a reális pluralizmust, a magyar politikai akarat megnyilvánulását Bukarestből Erdélybe helyezné át.
Szilágyi Zsolt többek között arról beszélt, hogy miközben az RMDSZ vezetősége türelmetlenül szervezi önmaga újraválasztását, egyre inkább teret veszít. Az egyházak például – mint nehéz történelmi időszakokban máskor is – már átvették a külpolitikai cselekvés funkcióját, amikor arra kérték az illetékes európai intézményeket, hogy halasszák el Románia integrációját, amíg nem rendezi az egyházi vagyon visszaszolgáltatását. Szónoki kérdéssel fejezte be előadását: Románia uniós betagolódása során ki fogja képviselni az erdélyi magyarságot? Hozzátette: az RMDSZ nem tényező a külpolitika terén.
Borsos Géza a Székelyföld segélykiáltását tolmácsolta. Szerinte felborult a tájegység erkölcsi értékrendje, bomlásnak indult társadalma. Fogy a népessége, letargikus állapotba kerültek az otthon maradottak, felgyorsult a románosítás üteme, gazdaságilag tehetetlenné, kétes figurák kiszolgáltatottjává válik a térség lakossága.
A hallgatóság sorából felkiáltó Boér Ferenc színművész kérdésére, hogy mi a teendő, Toró T. Tibor igyekezett volna válaszolni, de tekintettel az idő előrehaladtára, csak annyit mondott: alternatívát kell állítani a román hatalmi körök által körülhatárolt kisebbségi politikával szemben. Ilyen értelemben hívta fel a figyelmet az összejövetelen bemutatott Amire felesküdtünk Isten és ember előtt – A Kolozsvári Nyilatkozat 10 esztendeje című kötetre, amelyben szerinte jó néhány válasz megtalálható.
Ünnepi gyűlés a színházban
Szombat délelőtt a sétatéri színházban folytatódott az emlékeztetés az RMDSZ eredeti programjára. A hátteret Amire fölesküdtünk Isten és ember előtt felirat uralta. A rövid művészi műsorban Sebesi Tünde népdalokat énekelt, Sebesi Karen Attila Kós Károly Kiáltó szó című írásából olvasott fel részleteket, Boér Ferenc elszavalta Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, majd a Zurboló együttes előadása következett. Kónya-Hamar Sándor bemutatta II. Rákóczi Ferenc egyenes ágú leszármazottait, akik Franciaországból, illetve Amerikából érkeztek Kolozsvárra, hogy az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit támogassák. Kónya keserűen állapította meg, hogy elég sok helybéli sem vette ehhez a fáradságot.
Beszédében Tőkés László kiemelte: 10 év után újabb kísérletet kell tenni az RMDSZ-politika hibáinak kiigazítására a belső önrendelkezés útján, szemben az önfeladás politikájával, mert ami 1989 óta történik, az Trianon új korszaka. Az erdélyi magyarságnak Béke Nobel-díjat kellene adni – mondta a tiszteletbeli elnök –, türelménél, ahogyan szenvedéseit viseli, talán csak bárgyúsága nagyobb. Ennek felismerése helyett folyik a sikerpropaganda, az egység- és békedemagógia, miközben román demokraták is kétségbe vonják az RMDSZ-vezetőség feltétlen kormánytámogatásának helyességét. Somai József a civil társadalmi szervezetek tevékenységét összehangoló szövetségek létrehozásának szükségességéről tartott előadást, hivatkozva a nemzetközi tapasztalatokra, amelyek különösképpen fontosak egy nemzeti kisebbség esetében. Jakab István a Magyar Ifjúsági Tanács tapasztalatai alapján kijelentette: belső demokrácia helyett belső diktatúra uralkodik az RMDSZ-ben, a MIT-et azért lökték ki az SZKT-ból, mert más véleménye van. A fiatalok ezért is tartják fontosnak a visszatérést a Kolozsvári Nyilatkozat szelleméhez. Toró T. Tiborszerint jelenleg annak vagyunk tanúi, hogy az óriáskígyó emészti az elefántot, az érdekvédő szervezet fojtogatja saját társadalmát. A megemlékezésre szóló meghívók kézbesítése során szomorú tapasztalatokat szerzett. Képviselőtársa azzal mentette ki magát, hogy nem szeretne feketelistára kerülni, mert akkor bezárulnak előtte a minisztériumok, és választóinak nem képes kijárni bizonyos dolgokat. Polgármester ismerőse, aki lélekben szintén a Kolozsvári Nyilatkozat mellett áll, attól tart, hogy ha a „nagyok” megorrolnak rá, települése elesik a megyei költségvetés kiutalásaitól, egy megyei elnök pedig a Communitas Alapítványtól remélt juttatást féltette. Felsorolásában újságszerkesztőig jutott el, aki a meghívást nem közölte, mondván, hogy a lap így is nehéz anyagi helyzetben van. Ne hagyjuk tovább épülni a félelem falát – vonta le a következtetést Toró.
Kövér László, a Fidesz–Magyar Polgári Párt elnökségi tagja azzal kezdte beszédét: Magyarország politikai kultúrája felzárkózott a romániaihoz, de ebben nem vagyunk egyedül. A környékbeli népek szeretnek felejteni, elnyomóikat visszaválasztják a hatalomba. A polgári kormány megkezdte a határon túli kis magyar világok megteremtését, amelyekben jó élni, és még nem lehet biztosan tudni, hogy az új kormány hajlandó-e folytatni ezt az építést. Mivel a kommunisták nem hisznek az örökkévalóságban, nem tudnak 100 napoknál tovább számolni. Az előjelek más szempontból sem jók. A szocialisták megváltoztatták a Magyar Állandó Értekezlet összetételét, lefejezték a Határon Túli Magyarok Hivatalát, megfosztották szakembereitől. Az erdélyi magyarság harcát magának kell megvívnia, de maga mögött tudhatja Magyarország támogatását. Ez alatt nem 49 vagy 51 százalékot, nem pártokat kell érteni – hangsúlyozta Kövér –, hanem magát az anyaországot, annak polgárait.
A tájegységeket képviselők sorában felszólalt Tóth József (Szamos vidéke), Fodor Imre (Maros megye), Vekov Károly (Kolozsvár), Sípos Miklós (Szatmárnémeti), Farkas Csaba (Székelyudvarhely), Árus Zsolt (Gyergyószentmiklós).
Végezetül felolvasták és a megjelentek elfogadták a Kolozsvári Üzenet című dokumentumot.
Ökumenikus istentisztelet a Szent Mihály-templomban
A jubileumi rendezvénysorozat szombat délután istentisztelettel zárult a kolozsvári Szent Mihály-templomban, ott, ahol tíz évvel ezelőtt hatalmas tömeg jelenlétében, az akkori RMDSZ-vezetőség hiánytalan részvételével a romániai magyarság képviselői „Isten és ember előtt” felesküdtek a Kolozsvári Nyilatkozatra. A jóval szerényebb mostani rendezvényt is Czirják Árpád kanonok, érseki helynök nyitotta meg, igét hirdetett Kovács Attila evangélikus teológiai tanár és Ötvös József, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora.

Szexváltás


Férfivá operáltak egy nőt valahol Magyarországon, és az átalakítás feljogosította a Csaba név használatára. Személyi okmányait jóval az orvosi beavatkozás előtt átíratta, amikor még Ibolyának szólították, de mint kezelőorvosa mondta, ezen nem kell megütközni, hiszen bármit el lehet intézni.
Ugye, milyen egyszerű volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak is nevet és nemet cserélni?
No, azért vannak lényegbevágó különbségek. Az MSZMP a korábbi viszony utolsó pillanatáig készségesen lefeküdt Moszkvának, míg Csaba régóta nem szeretkezett a férjével. A rendszer-, köpönyeg- és névváltás után tíz évvel az MSZP elnöke a NATO-val való huncutkodás közben is Varsói Szerződést emlegetett a parlamentben Washingtoni szerződés helyett. Csabával nem fordulhat elő, hogy nőbarátjai fülébe valamelyik korábbi fiúbarátja nevét suttogja. Zsenge bakfiskorától fiú akart lenni, majd felnőttként hosszasan és kitartóan készülődött nemének kicserélésére, hormonkezelésnek vetette alá magát stb., míg az MSZMP a Tanácsköztársaságig visszavezethető történelme során legperverzebb pillanataiban sem álmodozott arról, hogy egyszer eljön az emberiség aranyálma, a létező kapitalizmus.
A helyhatósági választások bebizonyították, hogy a nemtelen párt iránti növekvő tömegimádat nem a közvélemény-kutatók rémálma, Csabáról, az immár legitim férfiúról viszont a társadalom hátborzongással vesz tudomást, társaságban megfagy körülötte a levegő. Hol a méltányosság?

Célirányos tagdíjfizetés


Tőkés Lászlónak már megint nincs igaza. Csak lesz. Mint mindig. De a közvetlen választásokért folytatott hadakozásában borzasztó későre lesz igaza. Állítólag az út nem a bukaresti bíróságon át vezet céljainkhoz. Ez az út csak akkor járható, amikor az RMDSZ vezetősége saját ellenzékével akar elbánni, például Kincses Előddel vagy Szász Jenővel és a székelyudvarhelyi városi tanáccsal.
Tőkés Lászlónak ebben az esetben majd akkor lesz igaza, ha a mindenkori román hatalom számára kényelmetlenné válik a jelenlegi RMDSZ-vezetőség, márpedig ennek a leghalványabb előjele sem mutatkozik. Vagy ha az RMDSZ-tagság új vezetőséget választ, és az megszervezi az úgynevezett belső választásokat, csakhogy ez olyan utópia, mint az örökmozgó. Belátható ideig tehát a következő a képlet: griffes-indásnak álcázott, de lényegében dzsipes-villás és alapítványos képhordozóink, akik érdekeinket jó ideje csak velünk szemben védelmezik, nem kockáztatják politikai és társadalmi pozícióikat annak kipróbálásával, hogy a plebsz esetleg nem őket akarja.
Volna viszont egy sokkal egyszerűbb módja a politikai preferenciák kinyilvánításának: a célirányos tagdíjfizetés. Az RMDSZ-tag nem az ernyőszervezetnek, hanem valamely belső pártnak, platformnak juttatná a tagdíjat, és ezt a nyugta hátlapján aláírásával igazolná. Akik nem tudnak dönteni, azok a tagdíjbeszedőnek nem diktálnák be adományaik címzettjét. Ezek lennének a tartózkodók szavazatai. Vagy az elrontott, „többpecsétes” szavazatok... A tagszervezetek jelképes folyószámlája minden hónap végén kimutatná népszerűségük alakulását, amelynek alapján pofonegyszerűen megállapítható az SZKT összetétele, a kongresszusi küldöttek megoszlása, eloszthatók a képviselőjelölt-listák befutó helyei stb. Parlamenti küszöböt is meg lehetne határozni. Amelyik platform nem éri el a begyűlt tagsági díj 5 százalékát, nem kapna mandátumot az SZKT-ban.
Idővel azt is bevezethetnék, hogy a tagdíjak 51 százalékát begyűjtő tagszervezet vagy szervezetkoalíció nevezné ki a szövetségi elnököt, az ügyvezető elnökséget, határozna arról, hogy az erdélyi magyarságot kik képviseljék a többségi politikusokkal folytatott egyezkedésekben Bukarestben, Budapesten vagy akár Neptunfürdőn. Továbbá döntene annak személyéről, aki Strasbourgban és más nemzetközi fórumokon arról tájékoztatná a világot, hogy Romániában pillanatnyilag mennyire tekinthető végérvényesnek a nemzetiségi kérdés megoldása. A mi szempontunkból!
Az első hónapokban nagyon sok lenne a „tartózkodó”, vagyis az, aki nem akarna visszaszokni a tagdíjfizetésre, illetve nem tudná, mi az a belső párt vagy platform, hát még azt, hogy közöttük mi a különbség. Ezért a célirányos tagdíjfizetésnél is szükség volna választási kampányra. Az elfásult „szavazótestületre” tekintettel a platformok jól tennék, ha nem kötetnyi programokkal, stratégiákkal, projektekkel stb. terhelnék a közvéleményt, hanem világosan, tömören kijelentenék, hol dobog a szívük. Baloldalon, jobboldalon, középen, balközépen, esetleg „nemzetiközépen”, de előbb megkérnék az MSZP-t, tisztázza, hogy ez voltaképpen mit is jelent.
A politikai vonzalmakról Kolozsváron érdekes tapasztalatot szerezhettünk 1992-ben, amikor a képviselőjelölteket zsúfolt iskolai díszteremben gyomrozták keresztkérdésekkel egyszerű mezei tagok (hja, akkor még volt közérdeklődés és tömeges részvétel, nem úgy, mint a múlt szombaton a Mátyás-szobornál). Az egyik kérdés így hangzott: melyik magyarországi párttal rokonszenvez? Akkor is voltak, akik kormányoldali pártokat neveztek meg, mások pedig ellenzéki politikusokat, például taxisblokád-szervezőket találtak szimpatikusabbaknak. A jelenlévők szavazatuk mérlegelésekor ezt is figyelembe vették. Most is hasonlóképpen állna a közvélemény bizonyos része egy olyan belső párt vagy platform mellé, amely nyíltan felvállalja, hogy örvend az MSZP–SZDSZ-pártszövetség győzelmének, a tagdíjfizetők ama másik bizonyos része viszont inkább együtt érezne az RMDSZ olyan politikusaival, akik fájlalják a magyarországi polgári oldal félreállítását a tavaszi választási csalással. A vesztesek oldalán állni általában sem kifizetődő, most pedig éppenséggel ráfizetéssel jár, amikor az MSZP a kollaboráns határon túli szervezeti vezetők kezében központosítja a forintmilliókat, de a célirányos tagdíjjal szavazó „mezei tagok” ebben úgysem érdekeltek. ők a „pályázatokból” semmit sem látnak. Azt viszont egyre inkább a bőrükön érzékelik, hogy sorsuk nem a guruló forintokon, hanem azon múlik, hogy az anyaország mer-e kiállni az érdekükben, vagy csak látszatbékességet akar szomszédjaival. Képzeljük el, mikor lett volna Sapientia-egyetem, ha Medgyessy Pétertől és romániai barátaitól függött volna a döntés. Vagy mikor jutott volna Kovács László eszébe a Benes-dekrétumok megpiszkálása? A határon túli magyarokért felelősséget érző magyarországi pártokra alapozott politikát egyelőre jegelni kell, mégis sokan úgy érezhetjük, hogy érdemesebb kiböjtölni a három és fél évet, mint jobb híján elfogadni újabb megalázó alapszerződéseket és Petőfi– Schiller-szerű pótcselekvés-ötleteket.
Természetesen olyan platform is akadhat, amely azt gondolja vagy mondja, hogy nem szabad leképezni a magyarországi politikai modellt, mivel nálunk egészen más a politikai csatatér, és nekünk minden „odaáti” parlamenti csoporttól egyenlő közelségben vagy távolságban kell pártunk körüli szoros egységben felzárkóznunk. Ez is egyfajta politikai magatartás kifejeződése lehet, mint ahogy akadnak egyesek, akik szerint a magyar irodalom sem egységes, hanem létezik külön magyar magyar irodalom, román magyar irodalom stb., stb., mint régen, amikor ezt párthatározatba foglalták. Ilyen és hasonló álláspontokról hosszasan el lehet vitatkozni falusi, körzeti, városi szervezetekben, és főleg az újságokban, amelyekben állandó lehetne az időközi választási kampány, fizetett választási hirdetésekkel – hogy haza is beszéljünk.
A célirányos tagdíjfizetés járulékos haszonnal is járna. A véleménynyilvánítás lehetősége láttán visszatérne a szervezetbe a lemorzsolódott tagság jelentős része. A platformok bemutatkozásával, folyamatos közszereplésével megpezsdülne a szervezeti élet, ugyanakkor többé senki sem kelthetne pánikot azzal, hogy a belső ellenzék szétszakítja az erdélyi magyarság egységét. Marad az egység, de ezen belül tisztázzuk, kiket, milyen erőket lát az erdélyi magyarság céljai letéteményeseinek.
A célirányos tagdíjfizetés másik előnye, hogy veszélytelenül lehetne kísérletezni vele. Nem kellene egyből, országosan elindítani, elég volna egyetlen területi egységben, például a közvetlen választásokat az utóbbi SZKT-ülésen is eredménytelenül szorgalmazó Kolozs megyei szervezetben kipróbálni. Siker esetén máshol is elkezdhetnék. Vagy a közvetlen szavazás más formájával próbálkozhatnának. Persze olyan területi szervezetek is akadhatnak, amelyek elnökei az első adandó alkalommal hevesen tiltakoznának az 1993-as brassói kongresszus határozatának teljesítésére irányuló bármely „tett” ellen, sőt ennek az újságcikknek a visszavonását is követelnék, mert nekik valamilyen okból tökéletesen megfelel az RMDSZ jelenlegi helyzete. Az is könnyen megtörténhet, hogy sajtókorifeussá előléptetett színész és bármilyen aranykornak megfelelő kultúraktivista újból „szakértői” véleményt mond az Erdélyi Naplóról. Ezt is tartalmazza a jelenlegi képlet. De általános és közvetlen választásokról lévén szó, mi inkább azok véleményére vagyunk kíváncsiak, akik nem hivatalból olvassák a lapot.

A Tinivár kalendáriuma


Megjelent az első kalendárium, tehát semmi kétség, közeledik az ősz. A legszorgalmasabb évkönyvkiadó az idén is a kolozsvári Tinivár, amely nevéhez híven a diákok számára gyűjt csokorba immár tizedik alkalommal általános és sajátosan a következő esztendőre vonatkozó ismereteket. Az 1993-ban elkezdett sorozat a térségben egyedülálló, Bartha Zoltán felelős kiadó ismeretei szerint Magyarországon sincs folyamatosan megjelenő diákévkönyv.
A kezdeti lendületben hétezres példányszámmal indultak, a csúcsra 1996-ban, a millecentenárium évében jutottak tízezer példánnyal. Ezután elkezdődött a „leépítés”. 1997-től a Diákévkönyv nem kap magyarországi támogatást, mert „ha valami sikeres, az álljon meg a maga lábán”. Megállni megáll, de az idén már csak 3000 példányra futotta a nyomdai költségek megelőlegezése. A forgalmazásból származó bevétel minimális hasznot eredményez. A 2003-as Diákévkönyv árát mindössze 50.000 lej körül határozzák meg, igazodva a „milliomos” szülők tűrőképességéhez.
A Tinivár Kiadónak 220 iskolában vannak terjesztői a tanárok és tanítók sorában. A hálózat egész Erdélyre kiterjed. A Diákévkönyv iránti keresletet jellemzi, hogy az eddigi kiadványokból alig néhány példány maradt meg mutatóba.

Magyar egyetemi tanévnyitó


Múlt hétfőn Kolozsváron is évnyitót tartott a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amelyre aligha került volna sor az előző magyar kormány intézményépítő és -támogató döntései nélkül.
A meglehetősen szűk körűre sikeredett ünnepségen az unitárius egyház dísztermében a környezettudományi szak húsz elsőéves diákja, egyelőre hiányos tanári kara, kolozsvári közéleti személyiségek és más meghívottak, Entz Géza magyarországi egyetemi tanár jelenlétében Mózes Árpád unitárius püspök áldotta meg az évnyitót. Tonk Sándor rektor beszédében hangsúlyozta, hogy az esemény azt bizonyítja, Kolozsvár minden áskálódás ellenére sem szűnt meg az erdélyi magyar szellemi élet központja lenni. Berki Anna a Határon Túli Magyarok Hivatalának nevében köszöntötte az egybegyűlteket, Mócsy Ildikó tanszékvezető pedig bemutatta a tudományágat. Végül Pap Géza református püspök beszédében a hit és az ismeret összefüggéseire hívta fel a figyelmet.
Az ünnepség végén a környezettudományi szak első hallgatóinak kiosztották a diákigazolványokat, amelyekhez Sapientia-tasakokat mellékeltek programfüzettel, feliratos pólóval. Az évnyitó ünnepélyességét a Református Kollégium énekkarának fellépése emelte.
*
A Moldvából repülővel Marosvásárhelyre érkező Mádl Ferenc köztársasági elnök útja október 4-én délután a Kultúrpalotába vezetett, ahol részt vett a Sapientia EMTE központinak mondott tanévnyitóján. A három erdélyi városban – Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsvárott – különböző karokkal rendelkező erdélyi magánegyetem ezer diákkal és másfél száz tanárral kezdte az új tanévet. A szónokok méltatták a magyar állam egyetemépítő támogatását, a politikusok saját érdemeiket igyekeztek kidomborítani, miközben furcsa módon szinte alig esett szó arról, hogy a Sapientiát a román hatalom által fölöslegesnek tartott magyar tannyelvű önálló állami egyetemet pótlandó kezdeményezték és hozták létre az erdélyi magyar történelmi egyházak.

Mit vétettünk?


A Napkelte visszaköltözött a magyar közszolgálati tévébe, így nekünk, közép- és kelet-erdélyieknek is alkalmunk volt megismerni. Hát ilyen és ekkora? Tényleg ezek kellenek a magyar népnek? Ezek a borostás, megfiatalított, elhájasodott, öregesen bölcsködő arcformák? Ezek a közhelyek bagórekedt hangon a szaunában? Ezek a lapos fordulatok, mint amilyen az ez egy dolog? Vagy: Orbán Viktorból nem lehetett volna jó cipőt készíteni? És ezek az ostobaságban mélyrepülési rekordokat döntögető reklámok?
Szóval ezután mi is ezt kapjuk reggelire az MTV 2-n. Azon a csatornán, amelynek kábelhálózati közvetítéséért „piaci fogyasztókként” kiálltunk, követelőztünk, fenyegetőztünk. És ha nem esszük meg reggel, uzsonnára is feltálalják. Miközben az Aranyfüst és más kedvelt műsorok adásidejét csökkentik és sugárzási időpontját láthatatlansági szférába toszogatják. És még mi várható a közszolgálati tévében (is) zajló politikai tisztogatástól?! Mintha az MSZP–SZDSZ-cenzúra azt a célt tűzte volna maga elé, hogy az erdélyi magyarokat átterelje a román tévécsatornákra.
Nem lesz nehéz. Itt is akad ugyan jó pár, madárijesztőnek alkalmas politikai publicista, de rajtuk néha derülni tudunk. A magyarországi baloldalon kitermelődött ripacsok produkciójától azonban az embert a sírás környékezi. A magyarországi választóknak állítólag ezek visszajövetele kellett. De mi mit vétettünk? Mi lélekben egészen másként szavaztunk.
Vajon nincs mód arra, hogy a közszolgálati polgári tévécsatornáról folyó vitában, esetleg népszavazáson a mi véleményünket is figyelembe vegyék?