Vigyordiplomácia


Végtelen lelkesedés áraszthatta el a romániai magyarok felső tízeit („legjobb” esetben százait) a román külügyminiszter budapesti látogatása nyomán. Főleg az a mozzanat melegíthette hatalombarát vezetőink lelkét, amikor Mircea Geoana megkapta Kovács László ígéretét, hogy előmozdítja a romániai kommunista utódpárt felvételét a szociáldemokrata világszövetségbe. Milyen egyöntetű egyetértés lehetne a mindenkori román kormánykoalíció – benne vagy mellette az RMDSZ-szel – és a magyar kormány között, ha mindkét országban egyszerre győzedelmeskednének a szocializmus pártjai!
Úgyszintén a román diplomácia vezetője látogatásának kimagasló eseménye volt az, amikor a két szocialista politikus elérzékenyülten emlékezett az alapszerződésre. Pedig 1996 decemberében Geoana – akkor éppen washingtoni román nagykövet – főnöke, Adrian Severin külügyér Kolozsváron úgy nyilatkozott, hogy az alapszerződés fölött aláírása után alig pár hónappal elszáguldott a történelem. De változnak az idők és a köpönyegek, hát újra éljen a szocialisták alapszerződése! És ezzel bakugrásnyi közelségbe került az alapötlet, hogy minden dokumentumot „együtt–împreuna” kellene kidolgozni, kiherélgetni (Melescanu korábbi, szintén szocialista külügyminiszter szalonképtelen szavajárása szerint) és végül a román fél javára tovább „enyhíteni”, ahogyan ez az alapszerződéssel történt néhány órával azelőtt, hogy Horn Gyula és Ion Iliescu Temesváron aláírta volna.
Ezt a gyakorlatot ki lehetne terjeszteni a Magyarország határain kívül élő magyarok anyaországi jogállását szabályozó törvényre – sugallta Geoana, sőt kimondottan rosszallotta, hogy eddig nem kérték ki a román fél engedélyét.
Nem nagyon értjük, mi köze a román külügynek ahhoz, hogy ha kisebb-nagyobb időtartamra átmegyünk a határon, otthon vagy itthon érezzük-e magunkat, de hát törődjünk bele: a román állam gondoskodása elől nincs menekvés. Már Ceauşescu is megmondta, hogy az erdélyi magyarok problémáit Bukarestben oldják meg, egy „szociálisan demokrata” külügyminiszter pedig természet- és neveltetésszerűen ehhez tartja magát.
Az ún. státustörvényt tehát egyeztetni fogják, erre mérget vehetünk. Ha másért nem, hát azért, mert a magyar kormányt rábeszélik, hogy ez nekünk jó. Pontosabban: azt mondják „hiteles” képviselőink, hogy nagyon rossz lenne nekünk, ha elmaradna az egyeztetésnek nevezett visszakozás.
De a szomszédok érdekeivel való összehangolódásban nem lenne muszáj túlteljesíteni a precedenseket. Lapozzuk fel a közelmúlt diplomáciatörténelmét. Érdekes tapasztalatokat szolgáltathat az az eljárás, ahogyan rendezték a külföldön élő horvátok jogállását, akik olyan teljesen kettős állampolgárok, hogy lakhelyüktől függetlenül választhatnak és választhatók Horvátországban. Érdemes lenne megtudni, milyen kérvényt küldtek Zágrábból a magyar vagy a román kormányhoz, hogy ilyen törvényt alkothassanak. És vajon Milosevics-csel hogyan intézték el a dolgot?
Mircea Geoana budapesti látogatása során azt is kifogásolta, hogy a magyar kormány nem egyeztetett az Európai Unióval, mielőtt határon túli nemzetrészeivel behatóbban kezdett foglalkozni. Ezért azt is érdemes tanulmányozni, hogy amikor Izrael állampolgárságot ajánlott fel a világ bármely országában élő zsidók számára, vajon tárgyalt-e az ENSZ-szel. Vagy legalább az Eurázsiai Unió tagországaival.
És persze a leghasznosabb tudnivalókat abból az eljárásból lehetne leszűrni, ahogyan a román állam időnként kedvezményeket biztosít a besszarábiai románoknak. Valamilyen formában biztosan megbeszéli az elszakadt testvérek támogatását szomszédaival – a legutóbbi moldovai választások óta főleg Oroszországgal –, ha ezt másoktól elvárja.

Kisantant-csatlósok


Politikai színvakok vegyes kórusa kánonban zengi ellenvetéseit a határon kívüli magyarok anyaországi jogállásának készülő törvénye ellen. Azok, akik mindössze három színt ismernek a világon, a Magyarországgal szomszédos nemzetállamok felépítésének utolsó fázisát látják veszélyben, a vörös szín kedvelői pedig a magyarországi lakosságot féltik az újabb kiadásoktól.
Ha nyomorunkon felülemelkedve, a világegyetem távoli pontjáról figyelnénk az eseményeket, azt mondhatnánk, hogy a román politikacsinálók aggályoskodását meg lehet érteni. Évszázados alapvető céljukat kellene elvetniük vagy átfogalmazniuk, ha zokszó nélkül fogadnának bármely olyan intézkedést, amely a Trianonnal bekebelezett nemzeti kisebbségek asszimilációját akadályozná. Ez egyet jelentene a több nemzedéken átörökített, különleges történelmi tudatra alapozott nacionalista nevelés feladásával, és mindazzal, ami vele járna: a nemzetállami törekvésekre hangolt sajtó támadásával, népszerűség-zuhanással, politikai süllyesztővel stb. Ilyen a politikai képlet, mert ilyennek alakították király- és köztársaságpártiak, demokraták és diktátorok, politikai és civil szerveződések. A jelenlegi kormánypárt akadékoskodása független politikai színezetétől, látszólag kisebbségbarátságosabb kormányzat is ugyanígy viselkedne. Ne feledjük, Mircea Geoana külügyminiszter, aki megütötte a hangvillát a státustörvény elleni kórushoz, az előző, demokratikusabbnak tartott kormányzat washingtoni nagykövete volt.
Az ellenállás körülbelül akkora, mint a magyar nyelvű egyetemi oktatás tekintetében, hiszen a fiatalság teljes körű önmegvalósításának lehetősége éppúgy az önfeladás ellenében hatna, mint a magyar nemzetiséget bizonyító igazolvánnyal járó kedvezmény.
Külső megfigyelőkként is elgondolkoznánk persze a heves ellenálláson, amellyel a különleges anyaországi jogállás törvénytervezetét fogadták a környező országokban, főként Bukarestben. Nehezményezik például, hogy a kedvezmények elnyeréséért a polgárnak magyarnak kell magát vallania. Elfelejtik, hogy a királyi hűségeskü divatjának korában a polgárnak románnak kellett magát vallania ahhoz, hogy hivatalában maradhasson, vagy át kellett iratkoznia az ortodox templom nyilvántartásába, hogy földet kaphasson a földesúr felparcellázott birtokából. De hát a kettős mérce alkalmazásának nem először lehetünk tanúi, ezen ne múljon megértésünk: a nemzeti kisebbségek fölött atyáskodó mindenkori hatalomnak szüksége van háborgásra, amikor vélt felségterületét veszélyben érzi.
Még azt is megértenénk, hogy a kisantant felújítását fontolgatják. Igaz, nem katonailag, hanem csak az elvi ellenszegülés kedvéért. Vajon ezúttal bevonják Ukrajnát is? Azzal a bukovinai románok érdekeit veszélyeztetnék, bár ez sem lenne egyedülálló a történelemben. Amikor a hazai kisebbségeket akarták szorongatni, gondolkodás nélkül elárulták határon túli véreiket.
Világűrbeli megfigyelőállomásunkról annál értetlenebbül szemlélnénk a tudósítói hálózat révén Erdélybe is begyűrűző Népszabadság-propaganda ellentmondásosságát. 1998-ban a kettős állampolgárságú és kétes nemzetiségű személyek üvöltöztek a leghangosabban az állampolgársági kettősség ötlete ellen (természetesen egyes RMDSZ-aktivisták mellett). Aztán kárörvendeztek, hogy a hatalomra került Fidesz nem karolta fel a kettős állampolgárság kiterjesztését, és ahelyett valami vigaszdíjat kínált nekünk, most pedig a Szabad Nép jogutódjai ezt a pótlékot is megsokallták, és „beláthatatlan” következményeire irányítanák a közfigyelmet. Hetet-havat összehordanak, többek között a magyarországi közhangulat romlásáról kárognak, amely úgymond még inkább elfordul a határon kívül rekedt magyaroktól, mert a kormány az adófizetők zsebébe nyúl kedvezményeink kielégítéséért.
Kirohanásaikban a Határon Túli Magyarok Hivatalába is belekötnek, mert az szerintük túl sokba kerül. Most ilyen szempontból nem lehet belemarni a Magyarok Világszövetségébe, hát előveszik a HTMH költségvetési fogyasztását. Négy évvel ezelőtt, amikor még az MSZP–SZDSZ-kormány hivatala volt, a HTMH egyik vezető beosztású munkatársa szűkebb körben elmondta, hogy a magyarországi adófizetők pénzéből évente 650 forintot költenek a határon túli magyarokra – és ebben benne voltak a hivatal kiadásai is. A Fidesz-kormányzat bőkezűbb, tegyük fel, hogy a határon túliakra fordított kiadások egy adófizetőre számítva elérték az évi 1650 forintot. Ez kavarná fel a magyarországi közhangulatot?
Két eset lehetséges: a Nép- és másféle Szabadság-propagandisták vagy olyan közegben forognak, amelyben 1 fillért is sokallnak a nemzeti szolidaritástól, vagy ők maguk tüzelik ellenünk a magyarországi adófizetőket.
Céljuk fényévnyi távolságból is láthatóan kilóg, mint a lóláb: unalomig ismételgetik, hogy a státustörvény az Orbán–Torgyán- kormány műve. Orbán–Torgyán? Hol van már a tavalyi hó, mikor volt legutóbb Torgyánnak ideje a pártszakadáson kívül mással is foglalkozni? Neve csak a címkézés kedvéért ugrik be, előhangként egy olyan választási kampányban, amelyben pártérdeken kívül semmi sem szent, az össznemzeti érdek a legkevésbé.
Jellemző, hogy a státustörvény lényegére Adrian Nastase hamarabb ráérzett, mint magyar (?) ellenzői. A román miniszterelnök állítása szerint egy ilyen törvénytől Erdélyben hirtelen hétmillió polgár vallaná magyarnak magát. Ebben van némi szónoki túlzás, mert ha mindenki elkezdene adót fizetni történelmi egyházainknak és magyarul tanulni, akkor sem lehetnénk ennyien. Talán csak ha megnyitnánk az immigráció zsilipjeit. Meg aztán mi lenne, ha a kettős állampolgárság ötlete mégis megvalósulna? A még vonzóbb lehetőségre Dobrudzsából is jönnének jelentkezők, de az egész Románia nem férne el Erdélyben… A számspekuláción túl a lényeg az, hogy a státustörvény az első mentőöv, amely a trianoni határokon kívül került magyarokat megmentheti a nemzetállami süllyesztőtől, kivételes esetekben visszatérítheti azokat, akik az utóbbi évtized elnyomorodása ellen, a puszta fizikai túlélés reményében kerestek menedéket a többségi nemzetben. Aki egy ilyen törvény ellen agitál, az az alakuló kisantant csatlósává válik.
Érthetetlen, hogy a közfigyelem miért nem fordít egyértelműen hátat ennek a nemzetellenes propagandának. Az anyaország gondoskodását mindannyian szívrepesve várjuk, mégis pénzelünk olyan újságokat, amelyek érdekeink ellen aknamunkáznak. Mi ez? Sanyargatjuk magunkat, mint 1990-ben, amikor kíváncsiságból felfuttattuk a Nagymánia Párt újságját?
Akkor úgy kell nekünk.

Az egyik utolsó előtti csepp


Vasárnap délután kolozsvári RMDSZ-tagokkal találkozott Tőkés László. A megyei szervezet székházában minden ülőhely gazdára talált, néhányan álltak is. A Máthé András belvárosi körzeti elnök vezette összejövetelre az szolgáltatott okot, hogy az RMDSZ tiszteletbeli elnöke több hónapja a kolozsvári szervezet tagja, mert mint Tőkés mondotta, manapság az ember nehezen találja meg a helyét a közéletben, és Kolozsváron jobb RMDSZ-tagnak lenni, mint sok más helyen. Eljött, hogy kifizesse a tagsági díjat, és ha már itt van, elmondja véleményét az erdélyi magyarság szervezetének jelenlegi állapotáról.
Az elemzésnek különös időszerűséget kölcsönzött az egy nappal korábban lezajlott SZKT-ülés, amelyen – Tőkés szavaival – ha nem is az egész RMDSZ, de valami az RMDSZ-ből meghalt.
Az első döbbenetet az okozta, hogy kizárták a miniparlamentből a Magyar Ifjúsági Tanácsot. Majd a zilahi Wesselényi-kollégium ügyében érkezett egyházvezetői és szülői küldöttséget nem voltak hajlandók fogadni. Később a püspök közbenjárására szavazásra bocsátották a kollégium hónapok óta vajúdó problémájának napirendre tűzését, de az SZKT szavazógépezete 31 nemmel, 23 igennel és 12 tartózkodással ezt elvetette. A nap „fénypontja”: az alig hatvanas létszámúra fogyatkozott testület beláthatatlan időre bizalmat szavazott... önmagának. Az SZKT-tagok jelenlegi többsége nem akar megújulást, görcsösen kapaszkodik a székébe – mondotta Tőkés –, a hatalmi elv minden értéket felülmúl, az etnikai mázat a pozícióharc leplezésére használják fel. A tiszteletbeli elnök szerint az SZKT 1996 decemberében vált központi pártbizottsággá, amikor eldöntötte a feltétel nélküli kormányszereplést. Azóta mi magunk hitelesítjük a kisebbségelnyomó román politikát. Meddig mehetünk el ezen az úton? – tette fel többször is a kérdést.
A találkozó részvevői közül is többen ezt kérdezték. Deák Ferenc kisbácsi körzeti elnök elmondta, hogy szomszédai gyakran nekiszegezik a kérdést, miért ügyködik tovább, de erre azt válaszolja, hogy történjék bármi a „nagy” RMDSZ-ben, a helyi szervezetet éltetni kell. Kún András jövőképet szeretne látni, de egyelőre elszigetelt, helyi terveket kapott belőle. Nagy László szerint az a baj, hogy a román–magyar ellentétet kihasználva elmulasztják a kommunista múlttal való leszámolást. Lukács János sokszor fontolgatta a kilépést az RMDSZ-ből, de hová? Álljon az úgynevezett radikálisok mellé? Akik valóban tenni akarnak valamit a magyarságért, rendre mind kisodródnak, lemorzsolódnak. Kiss Tibor az ingatlan-visszaszolgáltatásban és a kétnyelvűségben elért látszateredményekkel bizonygatta, mennyire megérett a megújulásra az SZKT. Vekov Károly a magyarság sorában 1989 óta növekedő elégedetlenségről beszélt, és hangsúlyozta, hogy az asszimilációnak kitett kisebbség nem éli túl az állóháborút. Kerekes Sándor az erdélyi megyéket sújtó költségvetési újraosztást nehezményezte. A szombati SZKT-ról az a véleménye, hogy ennek az öngólnak következményei lehetnek. Papp Judit és Bartha Judit a fiatalok menekülésére, illetve az itthon maradt idősek gondozására várna megoldást a sok politikai csatározás, könyöklés helyett. Egy magát rebellisnek nevező felszólaló továbbra is fontosnak tartja a magyarság egységét, de – szavai szerint – nem azt a fajta felsorakozást véli célravezetőnek, amelyet Markó óhajt. Somogyi Gyula kertelés nélkül fogalmazott: mikor jön már el a pillanata egy új szervezet megalakításának? Szabó László azt kérdezte: meddig lehet elmenni a bűnös politikai vonal hitelesítésében? Újvári Ferenc építkezéseink biztonságáért – magyarán: hogy ne tudják ezeket is kisajátítani – fontosnak tartja autonómiánk megteremtését úgy, ahogy az szerepel az RMDSZ programjában, s amely éppúgy feledésbe merül, mint a belső választás. Góger Ferenc a Magyarok Világszövetsége mostani vezetősége elleni hajszát nehezményezte…
Egyszóval a vita időnként szerteágazott, de mindvégig ott lógott a kérdés a levegőben: mi legyen az RMDSZ-szel? Erre két lehetséges válasz körvonalazódott: még meg lehet újítani, illetve már semmit sem lehet belülről tenni. Tőkés László szerint a szombati SZKT-ülés ez utóbbi tényállást látszik aláhúzni. Ezt már nem lehet eltűrni – mondotta, majd érdekes adalékként hozzáfűzte, hogy a tanácskozás szünetében Fodor Imre, a volt marosvásárhelyi polgármester elpanaszolta, hogy eddig csak az ismert ellenzékieket szorongatták, de mostanában már azokat is zaklatják, akik nem hódolnak az RMDSZ csúcsvezetőségének.
A döntő lépés időpontjára azonban nem hangzott el utalás. Mintha a szombati SZKT-ülés sem lett volna az utolsó csepp a pohárban.

Történelmi személycsere


Tizenegy éves története van annak, hogy Teoctist pátriárkáról rendszeres időközökben felmerül a gyanú szekus múltjával kapcsolatban, és ilyenkor menten felzúdul az ortodox társadalom apraja-nagyja rangra, nemre, tisztségre-hivatalra, pártállásra és természetesen hitre való tekintet nélkül (ebben a kérdésben a szabadgondolkodó államelnök is egy emberként felzárkózik az egyházfő mögé), hogy miféle disznóság kötekedni a feddhetetlenség földi megtestesítőjével.
Úgyszintén tizenegy éves története van annak, hogy Tőkés László püspökről rendszeres időközökben elhíresztelték szekus múltját, és ilyenkor a romániai magyar politikusok ökumenikus testülete rangra, platformállásra és természetesen világszemléleti különbségre való tekintet nélkül (tisztelet a néhány kivételnek) nagyokat kuncogott a markába, sőt suttyomban vagy nyíltan még gerjesztette is az RMDSZ tiszteletbeli elnöke elleni hangulatot.
Miután hivatalosan elismerést nyert, hogy az egykori dési, majd temesvári lelkész nem szolgáltatott adatokat a titkosrendőrségnek, ennek a párhuzamnak vége szakad, de megmarad egy kínzó kérdőjel. Mi lesz a jövendő nebulóival a történelemórákon? Mivel mindkét egyházfő neve T-vel kezdődik, az átlagos tanulók amúgy is könnyen összetéveszthetik őket. Azok aztán pláne zavarban lesznek, akik nem magolnak, hanem a logikájukra bízzák magukat. A közmegbecsülésnek örvendő Teoctistról majd feltételezik, hogy ő volt a temesvári forradalmat kirobbantó egyszerű „pásztor”, míg a lépten-nyomon – itthon, Magyarországon és Nyugaton – ócsárolt Tőkésről azt fogják hinni, hogy 1989 előtt legfőbb egyházi méltóságként megkövetelte a diktátor negyedórás ajnározását a miséken, és jóváhagyását adta a szocialista műépítkezés útjában álló templomok lerombolásához.
Napjaink eseményeit a legapróbb részletekig ismernie kell majd annak a történelemtanárnak, aki megmagyarázhatja a különös ellentmondást.