Nits Árpád

Úgy tűnik, a kettős állampolgárság onnan kapott egy átmeneti kegyelemdöfést, ahonnan a legkevésbé volt várható. Senki sem vette komolyan a néhai magyar külügyminiszter, Kovács László szocialista pártfőtitkár okoskodásait a katonai szolgálatról és az adózásról, vagy egyes RMDSZ-vezetők szintén tudatos tájékozatlanságból fakadó aggályoskodását a magyarországi választási egyensúly felborulásáról. A szélsőségesen irigy román politikusok acsarkodása sem szegte az erdélyi magyarok kedvét attól, hogy a magyarországi szlovákoknak vagy a romániai horvátoknak kijáró elemi jogban részesüljenek anyaországuk részéről. Ezzel szemben, amint Barki Éva Mária kifejtette balsejtelmét, hogy bizonyos országokból kizsuppolhatják a kettős állampolgársággal rendelkező kisebbségieket, egy időre elnémult a problémafelvezetés.
Óhatatlanul eszünkbe jut a Szibéria távoli csücskében politikai vicceket mesélő politikai foglyok esete. Elvisznek? Innen?!
Ennél is tragikomikusabb, hogy Barki Évát ezzel a kijelentésével egyidejűleg nyilvánították újra nemkívánatos személynek Romániában. Ahelyett, hogy díszpolgárrá avatták volna. Hiszen mindenki, aki a kettős állampolgárság ellen – még ha őszinte féltésből is – felemeli szavát, az azoknak a malmára hajtja a vizet, akik a kisebbségek jelenlétéből a maguk számára akarnak hasznot húzni. Mert mi történik, amikor a schengeni határzár hátsókapu-alternatívái kerülnek terítékre? A kettős állampolgárság ötletét gondolkozás nélkül elvetők megoldásnak tartják, hogy a Magyarországgal szomszédos államok összes polgárai nemzetiségi különbségtétel nélkül kapjanak határátlépési kedvezményeket.
Vajon mit szólnak ehhez a schengeni hatóságok? Bizonyára nem az a leghőbb vágyuk, hogy az új európai határ túloldaláról minél nagyobb tömegek sétafikálhassanak Borstól a Kanári-szigetekig, a bécsi hattyús tavak érintésével. Egyébként a megélhetési népvándorlásról még a diktatúra idejéből tudjuk, hogy azt villanypásztorral és golyószóróval sem lehet feltartóztatni, úgyhogy globális vízumkedvezmény nélkül is virágozni fog. Viszont egyáltalán nem olvadoznánk a lelkesedéstől, amint a kolozsvári magyar főkonzulátus ünnepélyesen kibocsátaná a hosszú lejáratú vízumot annak a személynek, aki megszervezte zászlójának ellopását (nem ugrik be a neve). Vagy elvbarátjának, aki a Bolyai- egyetem újralétesítésének megakadályozásáért bebetonozta a multikulturálisnak nevezett szellemi elnyomást. És hosszasan sorolhatnánk azokat, akik a velünk való gonoszkodásból kovácsolnak politikai tőkét.
Nehogy azt mondja valaki, hogy őket kiszűrné a magyar külképviselet. Az sem hihető, hogy román bal-, jobb- vagy középoldal politikusai, akik 1989 előtt és után magyarellenes gorombaságaikkal futottak be karriert, tartózkodni fognak a magyar vízum megszerzésétől. Sőt, ők lesznek az elsők a listán. (Engedelmünkkel...) Tudjuk, miben rejlik ennek a magyarázata. Dehogy a jóérzés hiányában, ki beszél itt szeméremről?! Hanem az anyagiakban. A nagy nyomorban kinek telik utazásra? Többek között annak, aki a leghangosabban kiáltozik magyar veszélyről, hogy ne látszódjon, hány állami vállalatot, köz- és magánbankot lopott össze. Már most meg lehetne számlálni, hány román nemzetiségű román állampolgárra jut egy más nemzetiségű román állampolgár a román–magyar határforgalomban. Hát még mi lesz, amikor meg kell fizetni a vízumot, az új útlevelet, az új személyi igazolványt, az új gépkocsivezetői jogosítványt, az új útadót, az új felelősségbiztosítási adót és mellé – szintén teljesen potyára – az új zöldkártyát? A külföldi vonatjegyek megadózásáról Băsescu folyamatosan gondoskodik, úgyhogy biztosra jósolhatjuk: a globális határátlépési kedvezményből majd éppen az egyszerű erdélyi magyarok nem részesülhetnek, akiket az országos átlagnál jobban sújt a gazdasági csőd.
(Különálló tanulmány tárgyát képezhetné az a téma, hogy a globális vízumkedvezményből a románság mely rétegei maradnának ki. Természetesen a mély rétegei, amelyek politikusainak bűnös hibájából vészesen közelednek az ázsiai életszínvonal felé. Amelyek például nem férkőzhettek a Ceauşescu szekusai által őrzött bankszámlákhoz. Közöttük kettőzötten hátrányos helyzetben vannak azok, akik neveltetésüknek, intelligenciájuknak, kedvező együttélési tapasztalatuknak köszönhetően képtelenek haragudni a magyarokra. Őket messzire kinézik a vállalkozók és a munkavállalók sorából, emiatt létfenntartási gondjuk teljesen elnyomja utazási kedvüket.)
Egy ilyen felemás megoldás visszavezet az 1989. előtti időkhöz, amikor az erdélyi magyarság kiválasztott vagy bizonyos közegeknél kiemelkedő tevékenységet kifejtő képviselői tartották a kapcsolatot a földkerekség magyarjaival, hirdetve, hogy aggodalomra nincs okuk, miközben az egyszerű embertől ugyanazok a bizonyos közegek a törvényes kétéves időközönkénti látogatást is megtagadhatták a „baráti” határ túloldalára.
Ennyire kilátástalan helyzetben elsősorban saját társadalomtudományi és politikai erőinkre kellene támaszkodnunk. Ha volnának szakavatott szociológiai műhelyeink, most lázas kutatás folyna, gyűjtögetnék és elemeznék a nemzetközi példákat, közvélemény-kutatóink pedig felmérnék, mit vár el vezetőitől az erdélyi magyarság, majd együttesen megoldásokat keresnének. És ha volna egy belevaló kisebbségvédelmi minisztérium, javaslatokat dolgozna ki, hogy enyhítse a többségi politikusok hibájából várható bűnhődést. A belső, saját erők hiányában egyetlen reménységünk az új magyar kormány ígérete, hogy nem hagy kirekeszteni Európából. Az év végi miniszterelnöki nyilatkozatokból megtudhattuk, hogy a kettős állampolgárság gondolatával is foglalkoznak. Annak egyaránt vannak előnyei és hátrányai, ezeket mérlegelik. Mérlegelik és nem vetik el. Ez az álláspont megnyugtató, mert nem hasonlít korábbi nézetekre, amelyektől jót nem várhatunk.

Megütközéssel fogadta az „angol–amerikai imperialisták” iraki beavatkozását a világ közvéleményének ama bizonyos része, amely a népi demokratikus proletár diktatúrából még nem, vagy alig nőtte ki magát. Moszkva hazautaztatja nagyköveteit, Peking is heveskedik. Érvelésüket nem kell komolyan venni: az irigység vagy a félelem beszél belőlük. Attól tartanak, hogy ha világuralmukat szeretnék újra kiterjeszteni Afganisztánra vagy megszilárdítanák saját Mennyei terükön, akkor a világ csendőre esetleg elővenné lézeres rakétáit. Az is valószínű, hogy az Irak melletti kiállás hátterében az elavult fegyverkészletek piacának bővítési szándéka áll.
Belgrád szintén elítéli a beavatkozást. Már hogyne ítélné el, amikor neki is vannak Szaddaméhoz hasonló rejtegetnivalói?
Itthon is akadnak Szaddam-szimpatizánsok. Ezek önkénteseket, idegenlégionáriusokat küldenek Irakba a diktatúra védelmére. A román kormány a NATO-t támogatja (ha nem rakéta-távirányító berendezésekkel, legalább erkölcsiekben), a nagyromániás munkáspártiak viszont Szaddam oldalán állnak. Ahogy belevaló szeparatistákhoz illik.
Kissé meglepő a vatikáni és a francia vélekedés. Vajon ugyanígy aggályoskodtak volna, ha 1933-ban akad egy nagyhatalom, amely odapörköl Hitler fegyvergyárainak?
Lassan elfogyó századunk bebizonyította, hogy vannak esetek, amikor nem lehet, nem szabad tárgyalgatni. Minden kiskirályt, amely helyi vagy globális világuralomra törekszik, idejében megfelelő helyére kell tenni. Nagyon is jól fog tehát egy nemzetközi csendőr, ha nem volna, ki kellene találni.
Kiképzése azonban még nem tökéletes. Elsősorban arra kellene rászoktatni, hogy különböző esetekben azonos mércét használjon. Például ha Kína szeretné kiterjeszteni sokoldalúan fejlett szegénységét Tajvanra, akkor épp úgy siessen az emberi jogok megsértésének helyszínére, mint amikor Kuvait önállóságát kellett helyreállítani. Sajnos, emberjogvédelemre a pekingi vérengzés idején sem került sor, állítólag azért, mert Kína túlságosan nagy felvevő piac, de ez hihetetlenül cinikusan hangzik. Egy csendőr nem lehet ennyire piacorientált.
Elemi követelmény, hogy a nemzetközi csendőrt ne lehessen a részrehajlás vádjával illetni. Akkor se szöszmötöljön bakancsfűzőjével, ha olyan vidéken akad beavatkoznivalója, ahol sem rokona, sem ismerőse. Így egyesek nem fűzhetnének egy-egy iraki légicsapáshoz olyan megjegyzéseket, hogy áhá, Izrael biztonsága előbbrevaló neki, mint például a Balkáné.
Gyakorlat teszi a mestert. A nemzetközi csendőr egyszer talán megtanulja a beavatkozás időtényezőjének optimalizálását is. Például azt, hogy Szaddamot mikor kellett volna más mesterség felé irányítani, és így most nem lennének polgári áldozatok. Régen egy giccsfestőről nem lehetett megjósolni szédületes politikusi karrierjét, de azóta sokat fejlődött a pszichiátria és a néplélektan. Akiről feltételezhető, hogy képes népére erőszakolni udvari költőit, azt idejében kell kényszerzubbonyba öltöztetni.
Egyesek szerint a nép ízlésébe nem szabad beleszólni. Ha az irakiaknak például tetszik, hogy a rádió Szadam-dalokat sugároz, akkor hagyni kell, hogy élvezze. Csakhogy valamikor Románia népe is napestig Păunescu- és Vadimtudor-verseket hallgatott, és a világ úgy látta, hogy sorsával nagyon meg van elégedve, vezetőjét imádja, érte kész az utolsó pillanatig (1989. december 21-ig) tömeggyűléseken részt venni és elítélni a temesvári huligán ügynököket. Ám a következő pillanatban kinevezte forradalmároknak és szívébe fogadta a temesváriakat, és önfeledten tapsolt az ízléstelen karácsonyi elnökgyilkosságnak. Ilyen bonyolult lelke van a népnek!
Egy tárgyilagos világcsendőr idejében megszabadíthatja a népeket félresikerült vezetőitől. A technika mai fejlettsége lehetővé teszi, hogy amikor egy elszigetelt kismunicípiumban (például Kolozsváron) a helyi színház lépcsőjén hitleri gondolatok hangzanak el, és ezt a nép növekvő rokonszenvvel hallgatja, akkor nyomban megnyílik a föld. Amúgy is roskadozik a nyolcvan éve államosított és azóta elhanyagolt színházépület. Hogy ez befolyásolná a szabad, általános, demokratikus választások kimenetelét? Na és? Hitler is szabályos, szabad, általános, demokratikus szavazással jutott hatalomra, népe felbecsülhetetlen kárára.

Régebbi szebb időkben, amikor a Bolyai-egyetem újralétesítése legalább vita tárgyát képezte, gyakran elhangzott az érv, hogy a romániai magyar állampolgároktól befolyt adóból juthatna az anyanyelvi főiskola működtetésére.
Mennyire naivak vagyunk!
Hiszen az adót nem azért vasalják be, hogy abból az adóalanyoknak visszajuttassanak valamennyit. A törökök sem azért róttak ki adókat a leigázott népekre, hogy a magas Portának begyűjtött aranyakból fedezzék a régiók autonóm fejlődését, a nemzeti, helyesebben, korabeli szóhasználattal: népi kisebbségek anyanyelvi oktatását. Amit elvittek, annak sok esetben a Balkánon túl is bottal üthették a nyomát, mert útközben felfalta a korrupció. Azért kellett újabb adófajtákat kitalálni, hogy fedezzék a szállítási veszteségeket. Ha a szultánsági hivatal visszatérít bizonyos összeget az adózó területekre, tovább növekednek az adóügyintézési veszteségek, amelyeket csak újabb adókból lehetett volna fedezni. Tehát, ha úgy vesszük, az adóvégrehajtó hatalom még humánus is volt, hogy mindent megtartott magának.
Bizonyos adóbehajtási és -elkezelési mechanizmusok azóta sem változtak. Azért, hogy jusson a méltányosabb újraelosztásra, és még több maradhasson azoknak, akik közel férkőztek a húsos fazékhoz, az újabb adóötletek széles skálájával ismerkednénk meg hamarosan. Băsescu útadója – amiből az autósok inkább csak az ostoba táblácskákat látják viszont, mert az utakat többnyire külföldi segélyekből javítják –, szóval az útadó enyhe szalontréfának számítana. A hatóságok adóéhsége különben sem ismer illemszabályokat. Egyesek már most arról ábrándoznak, hogy bevezetik a szekér- és a bicikliadót. Ehhez rendszámtábla is járna, ami fellendítené a közlekedésrendészethez közel álló vállalkozók jövedelmét, tehát az újabb népnyúzási eszköz ugyanoda ömlesztené a pénzt. Bizonyára kötelező felelősségbiztosítást is kirónának a kerékpárosokra és a fogatosokra. Városunkban is szüntelenül történnek próbálkozások újabb adófajták kivetésére, hogy a befolyt pénzekből aztán bizonyos személyhez – nem ugrik be a neve – közel álló vállalkozók felesleges dolgokat valósítanak meg szép haszon fejében. Jó is, hogy a veszély elmúlt.
Az ún. multikulturális egyetemre nem kell visszakunyerálni az adónak legalább szemernyi részét. Arra adnak szívesen. Amíg van multi, addig nincs Bolyai, ugye. Ez még a hülyének is bármennyit megér.
A Petőfi–Schiller-féle egyetemhez nem kértünk adóvisszatérítést. Bár lehet, hogy valakinek (akinek bizonyos okokból nagy szüksége volt erre a csalétekpótlékra) eszébe jutott ez a korábbi érv, de ideje sem volt kimondani, máris kifütyülték a sebtiben megszerkesztett kormányhatározatot. Így nem kell attól tartanunk, hogy egy diverzióra igényelt adórész miatt találnak ki újabb adónemet. Ettől a miniszterelnök is igyekezett megóvni a lakosságot, amikor sietve kijelentette, hogy lám, milyen csodálatos a hatalmi ágak függetlensége: amit a kormány fogcsikorgatva elhatároz, azt a törvényszék röhögve elveti.
Különben hálával tartozunk a Román Nemzeti Egységpárt vezetőinek is, hogy elindították a Petőfi–Schiller-egyetem megtorpedózását. Megalakulása óta hajtogatja ez a párt, hogy ha a romániai magyar kisebbség jót akar, hozzá forduljon, ne az RMDSZ-hez. Lám, most is mi történt: ha létrejön az újabb multi-egyetem, tovább távolodunk a Bolyai-egyetemtől. Attól, amelyik az erdélyi magyaroké volt, és amelytől éppen úgy fosztottak meg, mint bármely más kisajátított közösségi vagyontárgytól. Egy patinás palota helyett örvendezzünk egy meg sem tervezett közös blokk-konyhának? A Bolyai történelmünk része, azt nem alapjaitól kellene felépíteni, míg a Petőfi–Schillerhez legfennebb annyi közünk van, mint egy szalmaszálhoz, amely segített bennmaradni az ingoványban (értsd: kormányban). Ebből a rémálomból ébresztettek fel az egységpártosok és törvényszéki bírák. Akikről tudjuk, amit tudunk. Például azt, hogy milyen káderlappal lehetett 1989 előtt a jogra felvételizni. És mégis harcolnak érdekeinkért. Vagy véletlenül ezúttal sem tudták, mit cselekszenek.