Nits Árpád

Olaszországban egy időben gyakori volt a kormányválság, és a senki idején különös dolgok történtek: a gazdasági élet nem vált a senki földjévé, észre sem vette a hatalmi űrt. Sőt, előfordult, hogy éppen olyankor következett be fellendülés, amikor a „tetőn” nem dolgoztak.
Ez a jelenség tájaink polgárai számára teljességgel érthetetlen. Amíg nem lehet tudni, kit hoz a holnap, nálunk mindenki tüntetően reszeli a körmét és tartózkodik a társadalmilag hasznos tevékenységektől. Ha majd jön az új főnök, benyújthatják a számlát, hogy elődjét nem szolgálták teljes mellbedobással. Sőt, hátráltatták. Vagyis illegalisták voltak. Ennek a státusnak különben Kelet-Európában történelmi hagyományai vannak.
A hatalmi űr másik visszahúzó hatása abban rejlik, hogy a kevéssel beérő emberfajta könnyen esik letargikus állapotba, és azt mondja: nem töri magát potyára, most már hiába próbálna érdemeket szerezni, mert az új főnök úgyis hozza magával a saját embereit.
A működő demokrácia országaiban ezzel ellentétes szabályrendszer alakult ki. Nem csak Olaszországban. A hatalmi űrbeli működőképességet azonban, éppen a hatalmi űr hiányában, nem mindenütt sikerült kimutatni. Pusztán ezért rendkívüli az olasz példa. (Úgy látszik, a hatalmi űr kiváltásához szükséges némi latin vérmérséklet.) Amikor szétrugdossa magát a kormány, vagy a tisztelt ház politikai leltár miatt zárva, módosítás és hatálytalanítás nélkül működnek a korábbi törvények. A vállalkozók ezalatt nem ösztönzik jogászaikat az újabb kiskapuk felkutatására, megy minden rutinosan a maga mentében. A nagy nemzetközi összefonódás ezredvégén a külföldiek számára is nagyon előnyös ez a helyzet, mert mielőtt tőkéjükkel vagy árujukkal átkelnének a légiesült határon, nem kell tanulmányozniuk a kormányrendeletekkel ideiglenesen módosított átmeneti parlamenti szakbizottsági határozatokat.
Alacsonyabb szinteken pedig – minisztériumi főosztályokban, adóhivatalokban, igazgatótanácsokban stb. – az új (és értelmes) főnökök nem szívlelik azokat, akik az átmenetet lazsálással vészelik át. Az ilyenekre ők sem számíthatnak majd válságos pillanatokban. Jobb helyeken tehát a polgár annál nagyobb közszolgálatkészséget tapasztal a hivatalokban, minél zavarosabb a politikai válság.
Persze, az ilyen reflexekhez stabil törvények szükségesek, amelyek foltozgatás nélkül képesek rendszabályozni a vonatkozó területeket, legalább belátható ideig. Mondjuk, egy évig. Ennyi idő alatt heveny kormányválság is megoldódik. Vajon nekünk ilyen törvényeink vannak-e? Vegyünk szemügyre egyet, amelyet a Demokrata Párt szerint legsikeresebbnek tartott miniszter, Traian Băsescu talált ki ezelőtt egy évvel. Az útadó alkalmazását nyilvánosan és hallgatólagosan legalább ötször módosították még miniszterkedése idején, és most az ideiglenes kormány ott áll vele megfürödve: megváltoztatni nem tudja, a rendőrség pedig nem meri beváltani az ostoba fenyegetést, hogy büntetés fejében az adó tízszeresét vasalják be azokon, akik nem voltak hajlandók egy munkanapot elpocsékolni a CEC-pénztár előtti sorbanállással. Még a szívtelennek tartott rendőrség sem képes ekkora embertelenségre. Hát miféle törvény az ilyen?
A másik példát a tanügyi és a helyhatósági kormányhatározat szolgáltatja. Hamarosan egy éve lesz annak, hogy érvénybe léptették, és azóta állandóan elutasítják azokat. Annak ellenére, hogy még Pruteanu, Iliescu és C. V. Tudor is nagyon jól tudja: bármilyen mélységesen elvetik most, hamarosan újra el kell hogy fogadják, ha jót akarnak az országnak. És ha nem, akkor is el fogják fogadni, mint ahogy valamikor kitörő örömmel beléptek a Varsói Szerződésbe. Úgysem tőlük függ, ezek már magasabb szinten eldöntött, és nemzetközi szerződésekbe foglalt, belső törvényeknél hatályosabb jogszabályok. A huzakodás nem szolgál egyebet, mint a törvénykezési bizonytalanság fokozását, amely kormányválság nélkül is teljes káoszt képes eredményezni.
A hatalmi űr zavarosában megnyilvánuló kiváró magatartás okát már nem a szocialista társadalmi rendszer központosító törekvésében kell keresni, hanem az infantilis demokrácia törvénykezésében. És akik az elmúlt másfél évben a legtöbb bizonytalanságot okozták, újra sorba állnak a tárcákért, valószínűleg újra bejutnak a végrehajtó hatalomba, tovább szoktatják a lakosságot ahhoz, hogy amint az entrópia legkisebb jelét látja, azonnal tegye karba a kezét.
Mintha csak azt akarnák bizonyítani, hogy nélkülük semmi sem megy. A szakadékba zuhanás pláne.

Bányászjárások között legfennebb külalakban lehet némi különbség, egyébként mindegyik az osztályharc megnyilvánulása. Ezt az alaptételt látjuk igazolva, ha összehasonlítjuk az 1991. szeptemberi és a mostani kormánypuccsot.
Az 1991-es támadás három napig, a mostani három hónapig tartott. A kommandósok 1991-ben nyers erővel ostromolták a Cotroceni-palotát, most nem másztak a falakra, hanem luxusautomobiljukkal nyittatták meg a kaput, valahányszor politikai alkudozásnak nevezett dorongoláshoz volt kedvük. Mindkét ostromállapotot az állami szervek az egyenlő távolságtartás ürügyével a maga mentére hagyták, ezt pedig a nép tehetetlenül szemlélte, mert még nem tudja, hogyan késztesse munkavégzésre meghatalmazottjait. Ugyancsak lényegtelen különbség volt abban is, ahogyan a nemzetközi közvéleményt meghökkentette a két felfordulás. Most elfordultak az országtól, 1991-ben pedig csak azért nem fordultak el, mert még nem nagyon voltak idefordulva.
Még van egy érdekes vetület, amelyben lényegtelen a két történelmi mozzanat közötti különbség. 1991-ben is sokan mutogattak összevissza, hogy a bányászok innen jöttek, oda ütöttek stb. Most is elhangzott olyan rámutatás, amelyből az ok és okozat szándékos összekeverésére lehet következtetni. A Demokrata Párt szerint Victor Ciorbea elzavarásával szűnt meg a három hónapos kormányblokád. Mintha a miniszterelnök okozta volna saját maga leblokkolását. Ugyanígy állíthatta volna valaki 1991 szeptemberében, hogy Petre Romant voltaképpen Petre Roman futamította meg, nem a bányászok. Amennyire kusza volt akkor is a helyzet, egyesek elhihették volna.
Egyetlen szempontból számottevő a különbség. Petre Roman miniszterelnöki székéből való száműzését a társadalom változást óhajtó része csak módszerében kifogásolta, az eredményét megtapsolta. Ellenben Victor
Ciorbea búcsúzását sokan megkönnyezték. Ez a bányászjárás olyan miniszterelnök politikai pályafutását tette tönkre, aki megpróbálta erkölcsössé tenni a politizálást. És sikerült is volna, ha más politikai konstellációba születik. Nem más népet érdemelt, mert ez az ő népe, ennek volna roppant nagy szüksége gerinces politikusokra ahhoz, hogy a balkanizmusból kilábaljon, de más koalíció mindenképpen kijárt volna neki. Egy olyan pártszövetség, amelyben a Demokrata Párt helyét egy olyan érdekcsoport tölti be, amelyet civilizációs gátlásai visszatartanak a kommandós akcióktól.
Nem szívesen bújnánk kormánypolitikusok bőrébe. A kényszerhelyzetben együtt kell működniük a Demokrata Párttal, mert más koalíciós lehetőség nem létezik, de ettől a csoporttól semmi jó sem várható. Nem lesz belőle szalonna, mert olyan a neveltetése, hogy elfogadja politikai eszköznek az osztályharcot, a terrorakciót. A mai napig nem ítélte el az 1990. június 13–15-i katasztrofális bányászjárást, mert akkor érdekelt volt a „nyugalomteremtésben”, és ugyanolyan fegyverhez folyamodott, amikor a miniszterelnökön akart bosszút állni az állítólag sikeres közlekedési miniszterén esett sérelem miatt. Ettől a párttól bármikor számítani lehet hátbatámadásra, úgyhogy szövetségeseinek szüntelenül meg kell osztaniuk figyelmüket. Gyenge a remény arra, hogy ezután ravaszságban a kereszténydemokraták megközelítik a szociáldemokratáknak nevezett elkényeztetett egykori főnökcsemetéket. Petre Roman pártjának önteltsége most nem ismer határt, és ebben a harcmodorban a beképzeltség nagy előny.
Mi lennénk a legboldogabbak, ha kivételesen tévesnek bizonyulna helyzetelemzésünk.
*
Ui.: Victor Ciorbea megérdemelt volna néhány szó hivatalos méltatást, legalább annyit, hogy érdemei elismerése mellett... Ez annak idején egy jobb érzésű, felvilágosultabb diktátortól is kitellett.