Nits Árpád

Şerban Rădulescu, a Román Demokrata Konvenció kolozsvári fiókjának elnöke tegnapi sajtóértekezletén három pontba foglalta közölnivalóját. Bemutatta a konvenció Kolozs megyei jelöltlistáját, amely még mindig nem végleges, mert nem jött meg Bukarestből a rábólintás, majd bejelentette, hogy miként országszerte, a konvenció kolozsvári fiókjánál (Pavlov 27.) is kaphatók naponta 12-18 óra között típusnyomtatványok, amelyekkel magánszemélyek óvást nyújthatnak be Ion Iliescu harmadik elnökjelölése ellen.
A harmadik pont Frunda György elnökjelölésére vonatkozott. Az RDK kolozsvári politikusai szerint az RMDSZ saját elnökjelöltje kárt okoz a konvenció elnökjelöltjének, Emil Constantinescunak, és Petre Roman malmára hajtja a vizet. Nem feltételezik, hogy az RMDSZ elfelejtette volna, hogy Petre Roman volt a miniszterelnök az 1990. március 19-20-as marosvásárhelyi események idején. Valószínűbbnek látszik a feltevés, hogy Petre Roman programja közelebb áll az RMDSZ törekvéseihez. A sokszorosított és az újságíróknak kiosztott állásfoglalás a következő mondattal zárul: Ismeretes, hogy az RMDSZ 1994-ben hagyta el a konvenciót, mert nem fogadta el annak az elvnek a platformba illesztését, miszerint Románia egységes nemzetállam.
A nehezen megmagyarázható vélemény miatt a kérdések kereszttüzébe került konvenció-elnöknek Radu Sârbu sietett segítségére, de csak nem derült ki, hogyan lesz Petre Romannak több szavazata Frunda színrelépésétől. Végül rámutattak a csalódottság okára: ha az RMDSZ-nek nem lenne saját jelöltje, akkor Emil Constantinescunak 7 százalékkal több szavazója lehetne, mert a magyarok megszokásból rá szavaznának. Ezután az állásfoglalásból könnyen levezethető összefüggés került bonckés alá, hogy az egységes nemzetállamot tagadó RMDSZ vajon miként talál nézetazonosságot Petre Roman pártjával. Az sem tartaná szívügyének a nemzeti egységet? Ekkor visszakozni látszottak a konvenciós politikusok, mondván, hogy ne így fogjuk fel, ők nem akarják támadni a másik ellenzéki pártot, és állásfoglalásukat nem a központból sugallták.
Ezután azt taglalták, lehetséges-e pozitív kampányt lebonyolítani. A válasz határozott nem. Mert a kormánypárt hét évi katasztrofális országvezetése után nem állhat ki meggyőző programmal, csakis az ellenfelek ledorongolásával tarthatja magát felszínen. A konvenció sem tehet mást, olyan klippeket készíttet, amelyek egymás mellé állítják Iliescu korábbi ígéreteit és a valóságot. Például a milliónyi új munkahelyet az útkereszteződések ablakmosó- és koldusosztagaival.
Az igazi az lenne, ha azt bizonygatnák, hogy a jelenlegi elnök valójában királypárti és az ország föderalizálására készül.

Id. Szilágyi József azért kereste fel szerkesztőségünket, hogy több szucsági család nevében nyilvánosan felkérje Újvári Ferencet, az RMDSZ listáján szereplő képviselőjelöltet, egészítse ki önéletrajzának vagyoni helyzetére vonatkozó részét. Ugyanis a helyi tanács nyilvántartásával igazolhatóan olyan vagyon fölött rendelkezik, amelyet letagadott. A jelölt személyével kapcsolatban több más kifogást is emelnek a szucságiak.
Arra a kérdésre, hogy óvási kísérletével miért jelentkezik határidő után, Szilágyi József elmondta, hogy a Székelyföldön tartózkodott, falustársaihoz pedig késve jutnak el az információk, így senki sem vett részt a polgári fórumon, ahol az általuk vitatott jelölttel szembesíthették volna kifogásaikat. Ettől függetlenül, ha megkésve is, de észrevételeiket közölni óhajtják Markó Béla szövetségi elnökkel.
A múlt hét végén lezajlott a jelöltlista sorrendjét eldöntő Megyei Ügyvezető Tanács és Megyei Képviselő Tanács együttes ülése. A szucságiak megnyugtatása érdekében közöljük, hogy az RMDSZ képviselöltlistájára ütve a pecsétet, a legjobb esetben is csak az első három jelölt parlamenti bejutását segítik elő. Közöttük nem szerepel Újvári Ferenc.

Megtudtuk, hogy az idén valószínűleg nem a személyi igazolványunk, hanem a választói könyvecskénk felmutatására kapjuk a szavazólapokat. Állítólag a Kolozs megyei választók számára már meg is érkeztek a nyomtatványok. A pontos információk megszerzése érdekében tegnap déltájban puhatolózni kezdtünk. A legérdekeltebbek – pártok kampányfelelősei – szintén hallottak valamit, de nem illetékes forrásból. Talán a Megyei Választási Iroda eligazít, ha egyáltalán megalakult. Elindultunk hát e testület nyomában. Előbb a prefektúra környékén nézelődtünk, mivel többen ott sejtették, és mivel Bukarestben központi megfelelője ott van a királyi palota mellett, a szuperközpontban, hatalmas pannója messzire látszik. A megyefőnökségen végre akadt valaki, aki eligazított: a törvényszéken keressük.
Kellemetlen meglepetésünkre a Megyei Választási Iroda nyilvános alakuló gyűlése után érkeztünk oda, amikor a testület frissen megválasztott tagjai összeültek első megbeszélésükre. Hogy ez utóbbi zártajtós volt, abban semmi kivetnivaló. De milyen nyilvános alakuló gyűlés volt az, amelyről nem értesítették a város egyetlen magyar nyelvű napilapját?
Reméljük, hogy a Megyei Választási Iroda létrejöttének körülményei nem teremtettek információ-rekesztési hagyományt, és így hamarosan pontosan megtudjuk, mi a helyzet a szavazókönyvekkel.

Csoportos összejövetelekkel kezdődött Szövetségi Egyeztető Tanácsának és a Szövetségi Képviselők Tanácsának együttes ülése, amely ilyen tekintetben is rendkívüli SZKT. Napirendjén a román-magyar alapszerződéssel kapcsolatos állásfoglalás véglegesítése és elfogadása, valamint az RMDSZ választási kampányának megnyítása szerepelt. A frakciókban megfogalmazott elvárások után egyeztető kerekasztal-megbeszélésen összesítették a dokumentum-tervezethez fűzött észrevételeket, majd a csoportok szóvivői ismertették sajátos szempontjaikat.
Így, amikor a plénum megkezdte munkálatait, már délután 2 óra volt, és Kolumbán Gábor ügyrendi hozzászólásában hevesen tiltakozott a gyűlés levezetési módja ellen, amely nem hagy időt a vita kibontakozására. Dézsi Zoltán, az SZKT elnöke azzal hárította el a bírálatot, hogy a frakciómegbeszélések a késlekedők, azok miatt húzódtak el, akik nem jelentek meg reggel 9 órakor.
Az alapszerződésről kialakult vélemények előterjesztését Markó Béla szövetségi elnök kezdte el, aki ismertette a szerződés kidolgozásának történetét, az RMDSZ elvárásait az elvi keretekre és arra vonatkozóan, hogy a szövetség vegyen részt annak kidolgozásában. Újból leszögezte legfontosabb kifogásait: az 1201-es ajánlás leszűkített értelmezését és azt, hogy az alapszerződés befolyásolja a romániai választásokat.
Tőkés László tiszteletbeli elnök indítványt terjesztett elő, amelyben kéri az alapszerződés átfogalmazását, aláírásának elhalasztását a választások utánra, valamint a tervezett színhely – Temesvár – megváltoztatását. Amennyiben az első két elvárás nem teljesülne, akkor az aláírás helyszínének Világost javasolja. Egyben figyelmeztetett arra, hogy miközben a román külügyminiszter a világ előtt a kormány hajlandóságát bizonygatja az elkobzott egyházi javak ügyének rendezésére, az egyházügyi főosztály átiratban fejtegeti, hogy a magyar egyházaknak nincs joguk ingatlanjaikhoz, mert azokat a románok kizsákmányolása árán építették, ugyanakkor az állam fizetést biztosít a papoknak, ezt tekintsék kártérítésnek.
Takács Csaba ügyvezető elnök a román kormány felelősségére irányította a figyelmet. Amennyiben hiányos az alapszerződés, amennyiben nem old meg problémákat, azért annak az államnak a kormányát kell felelősségre vonnunk, amelynek állampolgárai, őshonos honpolgárai vagyunk. Példaként a 1918-as gyulafehérvári határozatot és az 1989-es események utáni Front-nyilatkozatot hozta fel, hangsúlyozva, hogy azok az ígéretek nem szerepelnek az alapszerződésben. Ennek az ellentmondásnak a feloldására megvan lehetőségünk, ha folytatjuk az önálló politizálást.
Bodó Barna főként a szerződés aláírása színhelyének megválasztását kifogásolta, • Csapó József az állítólagos pozitív vonásokat vonta kétségbe, • dr. Márton Árpád azokra a megjegyzésekre hívta fel a figyelmet, amelyekkel minden kisebbségi jog szakasza befejeződik, vagyis hogy azt az ország lehetőségeinek függvényében valósítják meg. • Frunda György ezzel szemben azt várta el az állásfoglalástól, hogy elsősorban szögezze le az alapszerződés szükségességét, majd említse meg hiányosságait, de emelje ki pozitívumait is, például azt, hogy belefoglalták az 1201-es ajánlást. Semmiképpen se hozzanak olyan döntést, amellyel elítélik az alapszerződés aláírását. A parlamentben pedig az RMDSZ-képviselőknek olyan törvénytervezeteket kell benyújtaniuk, amelyek ellensúlyozzák az alapszerződés hiányosságait. • Molnos Lajos az állásfoglalástól elsősorban azt várta el, hogy üzenetet tartalmazzon a tagság, a választók felé. • Elek Barna a dokumentum céltudatos bírálatának fontosságát hangsúlyozta, mivel a képviselőházban éppen az elmúlt héten hangzott el, hogy az új büntető törvénykönyv tartalmazzon 5-12 évig terjedő börtönbüntetést azoknak, akik kétségbe vonják az állam egységét vagy autonómiáról mernek beszélni. • Vida Gyula is úgy vélte, hogy nem lehet egyetérteni olyan előírásokkal, amelyek ellentétben állnak a szövetség legutóbbi kongresszusán elfogadot programmal. • Zonda Attila az érvek ismétlésének elkerülése érdekében csupán annyit mondott, hogy képzeljük el hajónak a szervezetet, amely most érkezett el a Hornfokhoz... • Tokay György a tagsághoz szóló üzenet kiegészítéseként azt húzta alá, hogy nincs miért világvége hangulatot táplálni, hiszen kollektív jogainkat egy lábjegyzettel nem lehet kétségbe vonni, közösségi jogaink abból kifolyólag vannak, hogy létezünk és közösséget alkotunk. • Nagy István az Erdélyi Magyar Kezdeményezés állásfoglalását olvasta fel, amelyet lapunkban korábban már ismertettünk.
Lapzártakor még folyt a frakciókban kialakított vélemények ismertetése, további öt felszólalás után előterjesztették az állásfoglalás átdolgozott szövegét, majd 65 szavazattal, 3 ellenszavazattal és 11 tartózkodással elfogadták a dokumentumot.

Őszintén sajnálnám, hogy Dáné Tibornak alkalmat szolgáltattam egy újabb választási mélyütésre, ha nem volna világos, hogy ezt az ütést „sajátos közírói szemléletem” nélkül is bevitte volna Kónya Hamar Sándornak (Mi sem vagyunk különbek a Deákné vásznánál? – Szabadság, 1996. szeptember 4.)
Végül is Dáné Tibor nem velem vitatkozik, mert azt messze kikerüli, hogy én is az elszámoltatás mellett vagyok, de az legyen valóban el-, és nem kiszámolás, vagyis hagyjuk annyiba a célozgatást a kabátlopásokra. Ezzel úgysem derül fény a mesterkedésekre, amelyekkel egyesek röpke napok, hetek, hónapok alatt jól megszedték magukat különféle magyarországi ügyintézésekből, ezzel is rontva az erdélyiek anyaországi megítélését. Abban az inkriminált cikkben csupán azon morfondíroztam, hogy amíg nincs bizonyíték, addig nincs gonosztevő, és ha ezt az elemi jogszabályt nem tartjuk be, akkor magunkat sem tiszteljük a vétlenség előlegezésével, és hiába sírunk a világ és a választótestület fokozódó megvetése miatt.
Azért írtam az inkriminált cikket, mert komoly félnivalónk van a novemberi választáskor. Ha még sokat tolvajozzuk egymást, még annyian sem szavaznak, mint a helyhatósági választások idején. De úgy látszik, jól kisakkozott érdekből egyes politikusok számításait ez nem zavarja. Ha távol marad néhány tízezer szavazó, attól az ők jelöltje még bejut a parlamentbe – amennyiben a lehető legbiztosabb helyet harcolják ki számára.
Napok óta tanúi lehetünk Dáné Tibor és Fey László buzgólkodásának, hogy Kónya-Hamar Sándort és Mátis Jenőt, a parlamentben maradt két képviselőnket leradírozzák a jelöltlistáról. Ha nem mindkettőt, legalább egyiket szeretnék kiütni, hogy Bucur Ildikónak kényelmesebb helyet biztosítsanak. Mátissal most nehéz elbánni, mert a „kuponokkal” népszerűséget halmozott. Kónyának is vannak érdemei, de azokat bármikor el lehet halványítani piszkos pénzügyekkel. És ennek felvezetésében kísérteties hasonlóságot láthatunk Funarék választási eszközeivel. Az egységpártosokat sem lehet megnyugtatni, hogy nincs magyar veszély; bármilyen rémhírükkel hiába sülnek fel, másnap kezdik ugyanazzal a lemezzel. Az egyetemi házi polgári fórumon a vádaskodó kérdésre Kónya tisztázta: pillanatig sem volt az Eurotranssylvania kuratóriumának tagja, most Dáné megint azt hajtogatja, mégpedig Szőcs Gézát idézve. Ilyenkor fel sem merül, hogy Szőcs Géza tévedhet?
A másik mélyütés még inkább emlékeztet Funárékra: Kónya jól fizetett lapigazgatója volt az Orient Expressnek. Áhá, mondjuk erre kórusban mi, egyszerű választók, szóval nem volt elég a zsíros képviselői jövedelem! Hogyan is csinálta Funar az alpolgármester-választás előestéjén? Figyelmeztette a város lakosságát, hogy Iuliu Păcurariu édesanyja magyar volt. Mire előkerült a keresztlevél másolata, a megszeppentett tanácsosok megválasztották alpolgármesternek Funar jelöltjét. Mire kiderülne, hogy mekkora volt az a lapigazgatói fizetség, összeáll a jelöltlista Kónya nélkül, vagy Kónyával olyan helyen, ami nem biztosít bejutást, ha a sok mocskolódás miatt kevesebb választó megy el szavazni.
Őszintén remélem, hogy ez a számítás nem válik be a szombati tanácskozáson, amelyen eldől a jelöltek sorrendje. Hinnünk kell, hogy az RMDSZ megyei szervezeteinek küldöttei nem hagyják befolyásolni magukat a választási sárdobálástól, és a jelöltek eddigi munkásságáról kialakult véleményüknek megfelelően „pontoznak”.
Azt pedig az olvasóknak megígérjük, hogy a választási kampányban minden tőlünk telhetőt megteszünk a szavazótestület felrázásáért, azért, hogy ha Dáné Tibor (ki)választottja kevésbé biztos helyre kerül a listán, akkor is kényelmesen bejusson a parlamentbe.

Kölcsönösségi elvből kiindulva, nyugati polgár csak vízummal lépheti át a román határt. Ennek beszerzéséhez azonban nincs szükség konzulátusi „káderezésre”, meg eltartási igazolásokra, elég a határátkelőnél lepengetni 50 márkát.
Hazalátó svéd honpolgárt érte az a kellemes meglepetés, hogy a vámos figyelmeztette: újabb rendelkezés értelmében potyára fizette ki a vízumilletéket, mert ha Romániában született, rá nem vonatkozik a vízumkötelezettség. Bármilyen magas az életszínvonal Nyugaton, a teljesen feleslegesen kidobott 50 márka visszanyerését a külföldre szakadt hazánkfia a szülőföld hatóságainak baráti gesztusaként fogta fel.
Az illetéket inkasszáló hölgy azonban ingerülten dobta vissza a vízum számláját: már megint hülyéskedik vele a vámos! Amikor abban a rendeletben világosan meg van írva, hogy a Romániában született románokra vonatkozik a kedvezmény, és ebben az esetben aztán igazán nem vitás a határátlépő nemzetisége. Zoltán! Ha legalább a Kiss román k-ával lenne írva – értelmezte nagy garral a pénztáros a kollégájának az eredeti romániai jogállamiságot.
Pillanatig se higgyük ezután bizonyos politikusoknak, hogy nem értik, mi is az a pozitív diszkrimináció, meg hogy a világon sehol sincs olyasmi. Dehogy nem értik! Éppen ők alkalmazzák a kisebbség elleni többségi érdekvédelemben.

Ezúttal a polgári fórum nem zsongott felajzottan, mint királynőtlen méhkas. Nem voltak jelen megbízott pontozók, akik többsége négy évvel ezelőtt az uniterek dísztermében az egyszerű érdeklődőhöz hasonlóan nem értette, miért ülnek egyesek a jelölt-jelöltek között, ha hevesen tiltakoznak a parlamenti tagság ellen, mások pedig miért akarnak a lista aljára csúsztatni olyanokat, akik őszintén képviselők akarnak lenni. De azért lelkesen osztogatták a pontokat, és attól sem húzták fel az orrukat, hogy az így kialakult sorrendet a következő napokban korrekciós együtthatók megfordították.
A szövetségi érdekek ismeretében mások jobban tudják a képviselők helyes bejutási sorrendjét – gondolhatták az elektorok, de ha nem ezt gondolták, véleményüket úgysem volt alkalmuk kifejteni. Jött a választás napja, és szavazni kellett a listára, úgy, ahogy az összeállt.
Volt akkor némi félelem, hogy a demokráciásdi megjátszása, majd a kártyák újbóli összekeverése nem okoz-e zugolódást a választótestületben. Szerencsére ennek nem mutatkoztak jelei, sőt az előrejelzett három biztos mandátum helyett négyre (egy szenátusi és három képviselőházi helyre) tellett a szavazatokból.
De hol van már az a nyár...Most csak érdeklődők és közvetlenül vagy közvetve érdekeltek jöttek el a képviselőjelöltek bemutatkozására. A kiszámolást vagy legalább lepontozást elősegítő kérdésekre ugyanúgy megpróbáltak tisztázó választ adni a jelöltek, mint négy évvel ezelőtt, mintha azonban a tét nem volt olyan nagy az elektorok nélkül. Ennek a nyilvános fellépésnek nem volt közvetlen honoráriuma.
A lista sorrendjének meghatározásában, a bejutó helyek leosztásában mégis szerepe lesz a polgári fórumnak. A Megyei Képviselők Tanácsából sokan jelen voltak, véleményüket árnyalhatták a keresztkérdésekre, vádakra, esetenként vádaskodásokra adott válaszok.
Senki sem állíthatja biztosan, hogy most jó lett volna megismételni az elektorosdit. A lanyhuló érdeklődést talán élénkítette volna, az eluralkodó fásultságnak talán ellenszere lehetett volna. De az is meglehet, hogy az elektoros kísérletnek a megismétléséhez nem a legjobb az időszak. Az első kísérlet korai volt, az elektorok akkor még nem láttak bele a kártyákba. A második pedig akkor lesz majd időszerű, ha az elektorok nem hiszik azt, hogy áhá, most már minden világos.
Egyelőre az világos, hogy miután végleges sorrendjében összeállt az RMDSZ Kolozs megyei jelöltlistája, egyetlen célra kell összpontosítani: szavazataink nyomán minél kevesebb név maradjon a vonal alatt. Aztán majd négy év múlva meglátjuk, milyen formát ölt a jelöltbemutatkozás. Elektoros, vagy... Egyszer talán megvalósul a belső közvetlen előválasztás.

Ellenségünk ellensége a mi barátunk – gondoljuk hátsólagosan, valahányszor ellenzéki hangvételben szalmaszálat vélünk felfedezni, amibe belekapaszkodhatunk végkimerülésünk előtt. Jóhiszeműségünkben a hat és fél év sok szomorú tapasztalata nem rendített meg teljesen, ezért történt meg, hogy őszintén szurkoltunk a belvárosi útkereszteződésekben Mesagerul Transilvant árusító modern rikkancsoknak.
És megint csalódnunk kellett.
A helyhatósági kampányban normális álláspontot képviselő, a kolozsvári hatalomváltásban reménykedő lap terjedelmes cikkben leplezi le a Székelyudvarhelyi tanácsosok „nacionalizmusát”, mert akadályozzák a görög katolikusok térhódítását a városban, majd Markó Béla portréja mellett a kolozsvári polgármesterét közli azzal a megjegyzéssel, hogy sziámi ikrek.
A cikk olvastán felvetődik a kérdés: meddig képesek velünk barátkozni a jobbhiszemű románok? Addig, amíg engedjük magunkat asszimilálni. Amint ellenállunk, ellenségükké válunk, épp úgy, mint a szélsőséges román soviniszták, akik rontják az ország megítélését, ugyanakkor nem hagyják kibontakozni az „egészséges” nacionalistákat.
Fájdalmas, hogy nincs az országban számottevő román politikai erő, amely ne tudná velünk együtt elképzelni az ország jövőjét. Ha lenne, szót emelne (merne szót emelni, ha jelentős erő lenne) annak érdekében, hogy hagyják békén a Székelyföldet, az utolsó szigetet, ahol tömbben maradt együtt az erdélyi magyarság. Van ebben az országban elég hely, ahova görög katolikus árvagondozó apácáknak otthont teremthetnek. Hogy miért éppen Székelyudvarhelyt szemelték ki, annak csak egyetlen magyarázata van: a város etnikai megkeveréséből a katonaság, a rendőrség, a csendőrség, az ortodox egyház, a tanügy, az egészségügy, az adóhivatal és más közszolgáltatási intézmény mellett a görög katolikus egyház is ki akarja venni a részét. Ha majd az is „homogén” területté válik, legyenek ott is hívei.
Még szomorúbb, hogy ebbe az akcióba egy svájci úriember is bekapcsolódott. Hogy milyen érdekből, milyen meggyőzésre hallgatva, azt nem nehéz kitalálni. Hiszen Svájcban nem szokás német kantonra rátelepíteni olasz jezsuitákat!
Tehetjük a felkiáltójelet, puffoghatunk magunkban: svájci úriemberek nem figyelnek a mi keserveinkre. Áldatlan beavatkozásuknak csak akkor van diplomáciai következménye, ha kiderül, hogy összeszűrték a levet egy titkosrendőrnővel (lásd a korábbi svájci nagykövet esetét).
Sokan sóhajtóznak, hogy jobb volt régebb. Jobb nem volt, hanem sok szempontból most rosszabb. Akkor csak a pártállam asszimilált, nem tűrt konkurenciát az elnyomás gyakorlásában, most minden politikai és társadalmi intézmény munkaversenybe lépett. Az országos méretű munkamegosztásban a legapróbb szigetecskék sem maradnak fedezetlenül. Torockón most vásárolgatják a nadrágszíjparcellákat, ortodox kolostor készül, a faluban pedig szemelik ki a jobb házakat és ígéretek hangzanak el mesés összegekről. Ezt a parányi foltot sem nézik el, amelyik megúszta az 1922-es földreformot a maga hitváltási kötelezettségével, az 1940-es határ közelségét, a mezőgazdaság szocialista iparosítását stb.
Állampárti útmutatás nélkül is működik valami központi irányelv: felszámolni minden nagy és apróbb közösséget, ahol a romániai magyarok magukban lehetnek, zavartalanul beszélhetnek anyanyelvükön, nemcsak a konyhában. És a konyhában se legyenek szeparatisták! Erről hivatott gondoskodni a Harmónia Alapítvány és sok más hasonló állami, egyházi, világi és más költségvetési létesítmény.
A napokban megint közeledett valaki baráti jobbjával. Újságcikket hozott baloldali politikus, aki nem szereti Adrian Păunescu nacionalizmusát, Mohoráékkal szimpatizál, és amióta az eszét tudja, a megbékélés híve. Cikkének számunkra legfontosabb üzenete az, hogy ne gördítsünk akadályt a román-magyar alapszerződés aláírása elé, mert majd ha mindkét ország tagja lesz az Európa Uniónak és a NATO-nak, a nemzetiségi jogok kérdése is megoldódik. Sajnos, nem tudtunk erről elvitatkozni. Mintha ténylegesen nagyothalló lett volna, vagy bizonyos problémákra nem elég hangérzékeny. Mondtuk volna, hogy kis országok közötti alapszerződés teljesen felesleges, mert a nemzetközi egyezmények betartására nagyhatalmak kötelezik őket. Be nem tartott egyezményeket kellene megerősíteni, például azt, hogy nem változtatják meg erőszakkal egy adott térség etnikai összetételét. És betartanak minden, nemzetközileg már elfogadott, vagy még el nem fogadott, de a nemzeti kisebbségek léte szempontjából fontos jogokat. Például azt is, hogy ha Székelyudvarhelynek pillanatnyilag nem a görög katolikus apácaotthon a legfontosabb létesítmény a szegénységből való kilábalásához, akkor legyen joga megakadályozni annak felépítését.
Szóval mondtuk volna, de a kommunikációs nehézségen túl, tartunk attól, hogy a szimpatikusabb mohorista baloldali politikus hátsó gondolatában szintén ott motoszkál a direktíva: mindent meg kell tenni, hogy amikor a NATO megkezdené a székelyföldi helyőrség helyi fiatalokból való verbuválását, csodálkozva nézzenek körül a nyugati szakértők: hova tűntek a székelyek?