A Barki-jelenség


Amikor Eva Maria Barki 1990 elején Bécsből felajánlotta támogatását az erdélyi magyarság ügyében, az RMDSZ-ben valaki feltalálta azt a politikapiaci káromlást, hogy elhatárolódás.
A feltaláló mentségére legyen mondva, abban az időben a politikai gépezetben nagyon szűk volt a tűréshatár. Mikrométerrel mérték: ha valaki nem osztozott a végsőkig a szójás szalámit és csirkelábat tartalmazó fejadagból, sorsát megpecsételték. Többek között ennek az értékítéletnek köszönhetően maradtak hatalmon azok, akiknek volt ugyan fejadagjuk a sokoldalúan fejlett szocializmusból, de azt a kutyájuknak adták, és maguk a pártbüféből hazaszállított, az exportból visszatartott portékán élték túl saját diktatúrájukat.
A különvélemény elfogadását gátolta a közelmúltból hozott betojiság is. Az állandó telegatya-érzettől az elhatárolódás első alkalmazói őszintén megrémültek Barki elgondolásai hallatán: mit mondanak többségi barátaink, ellenfeleink és ellenségeink, mekkorát koppintanak az orrunkra Barki miatt!? Hajaj, jobb az ilyesmit megelőzni azt bizonygatva, hogy mi sokkal lojálisabbak vagyunk a Deákné vásznánál...
Nem nyitogatnánk a régi sebeket, ha hét esztendő múltán más szinten viszonyulnánk a Barki-jelenséghez. De ugyanazok a hangok próbálják butítani a közvéleményt: nem élt közöttünk, nem ismeri helyzetünket, a távolból ne avatkozzon belügyeinkbe, ne rontsa viszonyunkat a többségi politikusokkal stb.
Tehát egyesek semmit sem tanultak. Nem vették észre, hogy a világ legkirekesztőbb ideológiájához ragaszkodó volt kormánypárt is magára kényszerített annyi türelmet, hogy nem határolta el magát a magyar-, illetve zsidógyűlölő ideológiát nyíltan valló pártoktól. Sőt kormánykoalícióban szövetkezett velük. Ilyen körülmények között szinte képtelenség kitalálni olyan szélsőséges kisebbségvédelmi ötleteket, amelyekkel szemben állást kell foglalnunk. Egyébként miféle égbekiáltó vakmerőségeket szokott mondani Eva Maria Barki? Többek között azt, hogy alkalmazni kell a gyulafehérvári határozatot. Ez párhuzamba állítható a többségi radikalizmussal?
Akik Barki véleményétől megrettennek, azt sem vették észre, hogy az eddigi román hatalmi politika nem csak fejlett toleranciából tűrte meg saját szélsőségeseit. Hasznot húzott belőlük. Kifelé azokkal bizonyította saját „mérsékeltségét”; radikálisaira mutogatott, hogy azok miatt kell néha neki is megerőltetnie a hangszálait. Hát miért nem tudunk mi is így (illetve: így is) politizálni? Ha időnként Eva Maria Barki a szokásosnál keményebben nyilatkozik, hát tárjuk szét a kezünket: erről mi nem tehetünk, Barki malmára azok terelik a vizet, akik nem adnak esélyt a mi mérsékelt politikusainknak... Ettől nem biztos, hogy meglágyul a mindenkori többségi hatalom, de ez is lehet egy ok, hogy essen gondolkodóba.
Persze, Eva Maria Barki is szokott tévedni. De nem azért, mert sohasem élt köztünk. Néha más szögből vizsgálva az eseményeket, könnyebb észrevenni bizonyos összefüggéseket. Mellesleg: nemcsak helyben, hanem a világmindenségben sem találunk olyan politikust, aki az utóbbi hét esztendőben csalhatatlannak bizonyult.
A mostani Barki-ellenes felhördülés közvetlen oka a kormányban való részvétel ellenzése. Érvei megdöbbentőek, de úgy hatottak ránk, mintha süllyedő szigetre vetődött hajótörötteknek valaki egy elérhetetlenül távoli hajóról azt tanácsolná, ne szálljanak fel a mentésükre vállalkozó hajóra, mert az léket kaphat. Tanácsát nem tartjuk be, mert majd ráérünk akkor vízbe ugrani, ha bekövetkezik a hajótörés, de addig is kihasználunk egy esélyt. A féltő gondoskodás miatt azonban jólneveltségből sem kiáltunk kígyót-békát távoli tanácsadónkra.
Egyébként, ha minden utunk olyan nyilvánvalóan és feltétel nélkül a hazai kisebbségpolitikusok szerint is a kormányba vezetett, akkor minek hívták össze az Operatív Tanácsot és a Szövetségi Képviselők Tanácsát?