Öngyötrő gondolatmenet


Nem ártana összevetni a következő adatokat: hány száz bennszülöttet mészároltak le Afrikában az eléggé el nem ítélhető gyarmatosítók, és hány millió áldozata van a törzsfőnökök további mandátumáért folyó ezredvégi torzsalkodásnak?
Csak vigyázzunk, milyen forrásból számszerűsítjük a jelenséget.
El ne higgyük, hogy Mobutu kevesebb honfitársát ette meg, mint az idegen betolakodók, bármilyen neves történész kotorászná elő a vonatkozó adatokat. Azt se vegyük be, hogy ez a mostani afrikai vérengzés még mindig a gyarmati rendszer idején felhalmozott mély ellentmondásokban gyökerezik. Akik ilyen (történelmi materialista) magyarázatokkal szolgáltak korábban, ugyanazok mondták, hogy a II. világháborúban a Szovjetunió hozta a legnagyobb emberáldozatot, viszont elhallgatták, hogy annak a legnagyobbnak a nagyobbik felét Sztálin német bedolgozás nélkül nyivasztotta meg. Évtizedeken át etettek a legnagyobb áldozat meséjével, míg végre kiderülhetett, hogy a szovjet hatalom sokkal nagyobb kárt tett saját népében, mint a németek, a románok, a szlovákok, a japánok együttvéve. (Valamelyik nemzetet kifelejtettem volna? Nem tesz semmit, mások mindig élhelyre teszik a bűnösök sorában.)
Corneliu Coposu mondotta egy alkalommal, hogy abba kellene hagyni már a népek közötti szemrehányást, mert ha összeadjuk veszteségeinket, kiderül, hogy a román hatalom több jó román embert nyírt ki, mint amennyi a román-magyar összetűzések áldozatául esett az egész történelem folyamán. A kommunista hatalomra célzott, mert az ellen küzdött, és annak népirtó gyakorlatát ismerte meg saját bőrén. De a román történelem korábbi belső harcaiban is volt rá példa, hogy saját fajtájával az ember vérszomjasabb képes lenni (lásd az 1907-es lázadás megtorlását).
Párhuzamért ne menjünk messzire. Amennyire jogosan háborodik fel utólag is a világ, hogy 1956-ban tankokkal merészelt rátörni a magyar népre a szovjet hadsereg, annál szégyenletesebb, hogy a népirtás vastagja csak azután következett, amikor Kádár véglegesen fel akarta számolni azt a réteget, amely uralmát veszélyeztetni merészeli.
Vannak, persze, hogy vannak kivételek. Amerikában az indiánok egymásban nem tudtak volna olyan hatékonyan kárt tenni idegen besegítés nélkül, mert akkorák voltak a vadászmezők, hogy tömegmészárlásokhoz meg sem találták egymást. Meg aztán ott van a nagy magyar parasztlázadás: bárhogy öldösték a jobbágyok a nemeseket és viszont, mindaz kismiska volt ahhoz képest, ahogy 1526 után a törökök és a tatárok irtották a síkságok és a folyóvölgyek lakosságát, helyet teremtve egy újabb honfoglaláshoz.
Érdekes azonban, hogy ezekért a kivételekért többnyire a régmúltba kell visszatekintenünk. Amióta azonban a nemzetieskedő államok határain belül kiéleződtek a pártviadalok, külső támadók kegyetlenségben nehezen tudnak konkurálni a belső erőkkel.
Ennek a gondolatmenetnek a végére hagytunk egy feladványt, amelynek teljes megfogalmazását az önkínzókra bízzuk. Jó volna feltérképezni, hogy a legvadabb nacionalista pártok acsarkodásainak hány RMDSZ-politikus esett áldozatul, ezzel szemben...