Nits Árpád

Megint eszébe jutott a polgármesternek a feleki alagút. Erre járt egy ostoba sofőr, aki a fék kihagyásának észlelésekor úgy gondolta, hátha megmenekül, ha sokkal nagyobb sebességgel a hegy aljában vágódik az árokba vagy valamely építmény oldalába, és ebből az esetből a város első embere azt a tanulságot vonta le, hogy az alagút majd emberéleteket menthet.
Vajon hogyan képzeli el az alagutat? A színháztól indul és Tordán az Aranyosba torkollik? Ekkora munkához szükséges pénzt a Caritas sem forgalmazott. Nyilván, egy kicsit fennebb kellene puhatolózni. A hősök temetőjénél? Ez ellen a benzinkutasok is hevesen tiltakoznának, mert felkopna az álluk. Akkor talán a bükki betérőnél? Forgalombiztonsági szempontból ez az alagút nem sokat érne. A „halálkanyarokat” nem kerülné ki, ellenben hosszú szakaszon különleges veszélyhelyzeteket teremtene a hegy gyomrában. Azok a sofőrök, akik műszaki felkészületlenségből lejtőre – egyáltalán országútra – merészkednek rozoga járművekkel, a rendkívül hosszú alagútban elakadnak, mert kifogy a benzinjük, kilyukad a gumijuk, bepárásodik az ablakuk, kiesik a dugattyújuk stb., stb. Az egymásba torlódó gépkocsik és utasaik mentőszolgálatának fenntartásához nem volna elég az állami egészségügyi költségvetés (amit a konvenciós kormány különben sem bocsátana a kolozsvári polgármester rendelkezésére). Akkor pedig az alagút szén-monoxidjába többen fulladnának bele naponta, mint ahányan évente karamboloznak a „halálkanyarokban”.
Bár sokkal nagyobb emberi, katonai és anyagi eszközök álltak rendelkezésre, a Nicolae Ceauşescu transzfogarasi műutat is óriási kapaszkodókkal és szerpentinekkel építették meg, csak a hegygerinc alatt vágtak néhány száz méteres alagutat. A Gheorghe Funar transzfeleki alagutat is esetleg a vízválasztó gerinc alatt fúrhatnák meg, ott azonban nem olyan a domborzat, mint a Fogarason. Környékünk hegyeinek semmi köze a Kárpátokhoz, mint egyes politikai földrajzkönyvek állítják. Az Erdélyi Érchegység öregebb vonulat, lekopott csúcsain, élein könnyebb átsétálni, mint odáig felkapaszkodni. Az a sofőr, aki a Döglesztőn vízforralás nélkül túljutott, nem vágyik alagútra – legfennebb azért venné igénybe, hogy ne nézzen farkasszemet a gerincen lévő rendőrőrssel.
Kissé túlbeszéltük a témát? Sajnos, nem. Sokan vannak, akik komolyan várják az alagútépítés megkezdését, mint ahogy beszédtéma lett a metró is: milyen jó lesz, amikor Monostortól ugrásnyi közelségbe kerül a gyárnegyed. Hogy egyetlen rövid vonalszakaszért – ha egyáltalán megépülhetne – hogyan teremtik elő az egész éjszaka üzemelő karbantartó gépeket és személyzetet, arra senki sem gondol. Szükséges például ultrahangos vágányvizsgáló és a hajszálrepedéses síneket különleges darukkal, amelyek elférnek az alagútban, azonnal cserélni kell. Súlyos követketkezményei lennének a kisipari módszerekkel karbantartott háztáji metróban bekövetkező kisiklásoknak, elakadásoknak, vagontüzeknek stb.
Nem volna különösebb baj, ha a polgármester ezeket az ötleteket csak választási kampányokban rángatná elő. De félő, hogy komolyan gondolja. Mint ahogy komolyan gondolta, hogy ő a legrátermettebb államelnökjelölt és első menetben győz, megspórolva a népnek a második forduló költségeit. Azt hittük, megint sajátos humorát csillogtatja. Hát nem. Eredményhirdetéskor bezárkózott, újságírók hiába emlékeztették ígéretére, hogy éjfélkor nyilatkozik. Nehogy egy szép napon felébredjünk újabb lyukakkal a város különböző pontjain, aztán ha találkoznak, lesz egy alagút, ha nem, akkor kettő, de hogy mikor, azt senki sem tudná. Mint ahogy senki sem tudja megmondani, mikor nyitják meg a közforgalomnak a Sörgyárnál és a keleti kijáratnál éktelenkedő holdbéli tájat.