A magyar harckocsizókat este fröccsparti várja
Szabadság, 1996. október 2., VIII. évfolyam, 230. szám
Puhatolózás a tordai kaszárnyában
Tegnap, miután a Kossuth rádió sugározni kezdte a hírt, hogy a tordai kaszárnyában, ahova közös gyakorlatra magyar harckocsizókat vártak, vasárnap emberáldozatot is követelő gázrobbanás történt, a magyarországi aggódó szülők hírügynökségekhez fordultak további információkért. Hogy a megnyugtatásukban mi is szerepet vállaljunk, az Erdélyi 4-es Hadsereg kolozsvári főparancsnokságán érdeklődtünk, de sajnos, azt a választ kaptuk, hogy Kolozsváron nincs aki felvilágosítást nyújtson, menjünk el Tordára.
Ekkor tudtuk meg, hogy a sajtót – rajtunk kívül – meghívták a magyar harckocsizók első gyakorlatozására. Aki nem jelentkezett a csoporttal, azt utólag nem vehetik fel az akkreditálási listára. A nehézségek ellenére bejutottunk a tordai kaszárnyaudvarra, ahol román és magyar nemzeti színű zászlót lobogtat a szél. Ismertetve a magyar kiskatonák szüleinek aggodalmát, az egységben lévő tisztek igyekeztek eloszlatni minden kételyt: a fiúk biztonságban vannak, most éppen kint tartózkodnak a bogáti lőtéren. Nevet és rangot azonban nem voltak hajlandók elárulni, mondván, hogy mindazok, akik a sajtónak nyilatkozhatnak, a lőtéren vannak, amelyet most megközelíteni nem lehet. Akkreditálás nélkül később sem. Annyit mégis elmondtak, hogy a századnyi magyar legénységet nem a kaszárnyában, hanem a városban, szállodában szállásolták el, a közérzetük jó, este együtt mennek el egy fröccsre. Arra a kérdésre, hogy ki állja a kiruccanás költségeit, több jelentkező is akadt, de a jókedélyű katonatisztek ez alkalommal sem akarták feltárni kilétüket.
Úgy látszik, a hadsereg inkább lemond fegyvereiről, mint a titkolózásról. Pedig a több szempontból szerencsétlen robbanás elhallgatási kísérlete miatt kezdődtek el a találgatások.
Tegnap, miután a Kossuth rádió sugározni kezdte a hírt, hogy a tordai kaszárnyában, ahova közös gyakorlatra magyar harckocsizókat vártak, vasárnap emberáldozatot is követelő gázrobbanás történt, a magyarországi aggódó szülők hírügynökségekhez fordultak további információkért. Hogy a megnyugtatásukban mi is szerepet vállaljunk, az Erdélyi 4-es Hadsereg kolozsvári főparancsnokságán érdeklődtünk, de sajnos, azt a választ kaptuk, hogy Kolozsváron nincs aki felvilágosítást nyújtson, menjünk el Tordára.
Ekkor tudtuk meg, hogy a sajtót – rajtunk kívül – meghívták a magyar harckocsizók első gyakorlatozására. Aki nem jelentkezett a csoporttal, azt utólag nem vehetik fel az akkreditálási listára. A nehézségek ellenére bejutottunk a tordai kaszárnyaudvarra, ahol román és magyar nemzeti színű zászlót lobogtat a szél. Ismertetve a magyar kiskatonák szüleinek aggodalmát, az egységben lévő tisztek igyekeztek eloszlatni minden kételyt: a fiúk biztonságban vannak, most éppen kint tartózkodnak a bogáti lőtéren. Nevet és rangot azonban nem voltak hajlandók elárulni, mondván, hogy mindazok, akik a sajtónak nyilatkozhatnak, a lőtéren vannak, amelyet most megközelíteni nem lehet. Akkreditálás nélkül később sem. Annyit mégis elmondtak, hogy a századnyi magyar legénységet nem a kaszárnyában, hanem a városban, szállodában szállásolták el, a közérzetük jó, este együtt mennek el egy fröccsre. Arra a kérdésre, hogy ki állja a kiruccanás költségeit, több jelentkező is akadt, de a jókedélyű katonatisztek ez alkalommal sem akarták feltárni kilétüket.
Úgy látszik, a hadsereg inkább lemond fegyvereiről, mint a titkolózásról. Pedig a több szempontból szerencsétlen robbanás elhallgatási kísérlete miatt kezdődtek el a találgatások.