Szerepváltás
Szabadság, 1996. szeptember 17., VIII. évfolyam, 217. szám
Elvártuk volna, hogy 1989 után Nyugat megnyitja mellényzsebét, és nemcsak tanáccsal lát el, hogy tanuljunk meg halászni, hanem ad néhány centet szociális halászhálóra. Végtére nagy költségektől szabadult meg, nem kellett, ugye, folytatni a méregdrága űrpajzs kifejlesztését. A „béketábor” összeomlása után félpólusú lett a világ (egypólusú világ nincs, mint ahogy egypólusú mágnes sincs; a világ másik pólusa is megvan, csak éppen nem látszik ki a nyomorból).
Elmaradt a hála és a Marshall-segély, de ezen nem csodálkozunk. Ilyenek a gazdagok. Ellenben a nyugati munkásosztály, a parasztság és a dolgozó értelmiség oszthatott volna az életszínvonalából egy kicsit nekünk is, hiszen, ha jól belegondolunk, azt részben nekünk köszönheti. Pontosabban: a mi szenvedésünknek.
Ugyanis ha itt Keleten nem győz annak idején a szocializmus, „végérvényesen, városon és falun egyaránt”, Nyugaton megszakítás nélkül folytatódott volna a könyörtelen tőkefelhalmozás, a Marx idejében tapasztalt 25 százalékos profittal, ami értéktöbbletre átszámítva éppen kiadott 250 százalékos forradalmár-vérlázító kizsákmányolást. A szocialista palotaforradalom győzelme és főleg a vele járó hazug propaganda azonban megszeppentette a tőkéseket, legalábbis okosodó államukat, amely a holnapi túzokért lemondott a mai veréb lábikrájáról. A harmincas évek gazdasági válságát követő new deal szellemében a nyugati munkáltatóknak meg kellett elégedniük 24 százalékos profittal, hogy munkásaik ne vágyódjanak a keleti társadalomba, ahol a kiszivárgott hírek szerint munkájuk eredményét nem lopnák el (nem a fenét!).
Ekkor lendült csak fel igazán a kapitalizmus! Hiszen több se kellett a kapzsi tőkéseknek, mint visszafogatni velük a haszontermelést. Azonnal mindent megtettek, hogy a nekik megmaradó 24 százalék profit (240% értéktöbblet) abszolút értékben elérje, sőt meghaladja korábbi nyereségüket. A termelékenység növekedése olyan látványos volt, hogy évtizedek múltán a tárgyilagos marxisták is észrevették, és azt a savanyú megjegyzést fűzték hozzá, hogy a kapitalizmus még nem élte fel tartalékait.
De mi lesz most, hogy nincs többé mumus? Az első következmény a fegyverkezési verseny lefékeződése, és ennek normális ember csak örvendeni tud. De nem lenne áldásos, ha a szociális vetélkedés megszűnne. Az országok közötti gazdasági konkurencia nem éri el ugyanazt a hatást. A japán szakszervezet nem képes nyomást gyakorolni az otthoni munkáltatóra azzal az érvvel, hogy Amerikában nagyobb az órabér és olcsóbb a mozijegy. Ha nem tetszik, vezessék be azt a rendszert – márpedig a rendszer ugyanaz.
És mégis bekövetkezett a tőkés világrendszer elernyedése. A nyugati tömegközérzet félelmetesen kezd hasonlítani a századeleji hangulathoz. Kisvállalkozók és munkavállalók érzik már a megszorításokat, hiába hajtanak, a korábbi jólétet nem képesek kigazdálkodni maguknak. Az anyagi színvonaltartás érdekében önként mondanának le olyan jogokról, amelyekért őseik a század elején vérüket is hullatták, a nap háromszor nyolc órára való tagolásáról. Dolgoznának látástól vakulásig is, de a lehetőségek beszűkülnek, és a kevesebb munkahelyet megfeszítettebb munkával kell megbecsülni – panaszolják manapság hazalátogató egykori honfitársaink. (Hogy miért nem jönnek haza? Na, ott azért még nem tartanak.)
Ha ezt a tendenciát előrevetítjük, szörnyű kép bontakozik ki az ezredfordulóra. Az osztályharc egyre fokozódik, míg akad egy amerikai vagy nyugat-európai Lenin, aki kimondja az abszolút igazságot (tanulni, tanulni, tanulni – vagy valami ilyesmit), és akkor nézhetik. Ezúttal Nyugaton győz végérvényesen a szocializmus, városon és falun egyaránt, és mivel ott sokkal gazdagabb infrastuktúrára telepszik, sokkal hosszabb ideig vegetál.
Hova jut akkor az emberiség?
Gondolhatnánk arra is, hogy nekünk jobb lesz, mert felcserélődnek a szerepek. Majd a keleti kapitalizmus szociális piacgazdaságnak nevezett változatában az állam gondoskodni fog, hogy újgazdagék ne zsákmányoljanak ki 250 százalékosan... Ne folytassuk, ébredjünk valóságunkra: az itteni szociális kapitalizmus építőinek mindegy, mit építenek, minden rendszerben jól érzik magukat, a szocializmusban is, hiszen azt is ők építették maguknak.
Elmaradt a hála és a Marshall-segély, de ezen nem csodálkozunk. Ilyenek a gazdagok. Ellenben a nyugati munkásosztály, a parasztság és a dolgozó értelmiség oszthatott volna az életszínvonalából egy kicsit nekünk is, hiszen, ha jól belegondolunk, azt részben nekünk köszönheti. Pontosabban: a mi szenvedésünknek.
Ugyanis ha itt Keleten nem győz annak idején a szocializmus, „végérvényesen, városon és falun egyaránt”, Nyugaton megszakítás nélkül folytatódott volna a könyörtelen tőkefelhalmozás, a Marx idejében tapasztalt 25 százalékos profittal, ami értéktöbbletre átszámítva éppen kiadott 250 százalékos forradalmár-vérlázító kizsákmányolást. A szocialista palotaforradalom győzelme és főleg a vele járó hazug propaganda azonban megszeppentette a tőkéseket, legalábbis okosodó államukat, amely a holnapi túzokért lemondott a mai veréb lábikrájáról. A harmincas évek gazdasági válságát követő new deal szellemében a nyugati munkáltatóknak meg kellett elégedniük 24 százalékos profittal, hogy munkásaik ne vágyódjanak a keleti társadalomba, ahol a kiszivárgott hírek szerint munkájuk eredményét nem lopnák el (nem a fenét!).
Ekkor lendült csak fel igazán a kapitalizmus! Hiszen több se kellett a kapzsi tőkéseknek, mint visszafogatni velük a haszontermelést. Azonnal mindent megtettek, hogy a nekik megmaradó 24 százalék profit (240% értéktöbblet) abszolút értékben elérje, sőt meghaladja korábbi nyereségüket. A termelékenység növekedése olyan látványos volt, hogy évtizedek múltán a tárgyilagos marxisták is észrevették, és azt a savanyú megjegyzést fűzték hozzá, hogy a kapitalizmus még nem élte fel tartalékait.
De mi lesz most, hogy nincs többé mumus? Az első következmény a fegyverkezési verseny lefékeződése, és ennek normális ember csak örvendeni tud. De nem lenne áldásos, ha a szociális vetélkedés megszűnne. Az országok közötti gazdasági konkurencia nem éri el ugyanazt a hatást. A japán szakszervezet nem képes nyomást gyakorolni az otthoni munkáltatóra azzal az érvvel, hogy Amerikában nagyobb az órabér és olcsóbb a mozijegy. Ha nem tetszik, vezessék be azt a rendszert – márpedig a rendszer ugyanaz.
És mégis bekövetkezett a tőkés világrendszer elernyedése. A nyugati tömegközérzet félelmetesen kezd hasonlítani a századeleji hangulathoz. Kisvállalkozók és munkavállalók érzik már a megszorításokat, hiába hajtanak, a korábbi jólétet nem képesek kigazdálkodni maguknak. Az anyagi színvonaltartás érdekében önként mondanának le olyan jogokról, amelyekért őseik a század elején vérüket is hullatták, a nap háromszor nyolc órára való tagolásáról. Dolgoznának látástól vakulásig is, de a lehetőségek beszűkülnek, és a kevesebb munkahelyet megfeszítettebb munkával kell megbecsülni – panaszolják manapság hazalátogató egykori honfitársaink. (Hogy miért nem jönnek haza? Na, ott azért még nem tartanak.)
Ha ezt a tendenciát előrevetítjük, szörnyű kép bontakozik ki az ezredfordulóra. Az osztályharc egyre fokozódik, míg akad egy amerikai vagy nyugat-európai Lenin, aki kimondja az abszolút igazságot (tanulni, tanulni, tanulni – vagy valami ilyesmit), és akkor nézhetik. Ezúttal Nyugaton győz végérvényesen a szocializmus, városon és falun egyaránt, és mivel ott sokkal gazdagabb infrastuktúrára telepszik, sokkal hosszabb ideig vegetál.
Hova jut akkor az emberiség?
Gondolhatnánk arra is, hogy nekünk jobb lesz, mert felcserélődnek a szerepek. Majd a keleti kapitalizmus szociális piacgazdaságnak nevezett változatában az állam gondoskodni fog, hogy újgazdagék ne zsákmányoljanak ki 250 százalékosan... Ne folytassuk, ébredjünk valóságunkra: az itteni szociális kapitalizmus építőinek mindegy, mit építenek, minden rendszerben jól érzik magukat, a szocializmusban is, hiszen azt is ők építették maguknak.