Kedves Gál Ferenc!
Szabadság, 1996. január 19., VIII. évfolyam, 15. szám
Kár, hogy amikor levelét elhozta a kapualjig, nem jött fel a szerkesztőségbe. Elbeszélgethettünk volna a jelenlegi helyzetünkben célravezető módszerekről. Román testvéreink – nem szabad ellenségnek nevezni azt, akivel szeretnénk megegyezni – a század elején ugye milyen gyorsan és hatásosan összehozták a Gyulafehérvári Határozatot? Ha előbb hosszasan tanakodnak, kérvényeznek, rimánkodnak, siránkoznak, böjtölnek, talán még ma is munkadokumentumként kezelnék autonómiastatútumuk szövegtervezetét. Ugyanakkor a dél-tiroliakról sem lehet állítani, hogy málészájúak, mégis háromnegyed évszázad telt el, amíg megalapozták önrendelkezésük intézményeit. Ez nemcsak azért van, mert mindenki másként csinálja. Különbözőek a lehetőségek. A történelem majd eldönti, bölcsen irányítanak-e politikusaink. Meglehet, hogy valóban két kezünkbe kellene vennünk sorsunkat, például mint a székely a létrát. Amelyet mellesleg azért tartott keresztbe, hogy jóval szélesebb sávon vághassa le a fákat a maga hasznára. Az autonómia is lehet keskeny ösvény, vagy széles autópálya... Ha két kezünket olyan értelemben említette, hogy esetleg... Arra nem is szabad gondolni. Most, amikor a világnak elege van a kétségbeesett kisebbségek erőszakoskodásából, a legnagyobb tőkénk lehet az, hogy 75 évi megalázás során egyetlen petárdát sem robbantottunk fel.
Amit levelének utolsó sorában önmagáról állít, azt nem hiszem el. Hogy finomabban fejezzem ki magam, Ön nem mai gyerek. Az autonómia szükségességét átérzi. Nem önnel vitatkoztam idézett jegyzetemben, hanem azokkal, akik még a kifejezést is kiirtanák.
Amit levelének utolsó sorában önmagáról állít, azt nem hiszem el. Hogy finomabban fejezzem ki magam, Ön nem mai gyerek. Az autonómia szükségességét átérzi. Nem önnel vitatkoztam idézett jegyzetemben, hanem azokkal, akik még a kifejezést is kiirtanák.