Hittérítés
Szabadság, 1996. szeptember 2., VIII. évfolyam, 204. szám
Ellenségünk ellensége a mi barátunk – gondoljuk hátsólagosan, valahányszor ellenzéki hangvételben szalmaszálat vélünk felfedezni, amibe belekapaszkodhatunk végkimerülésünk előtt. Jóhiszeműségünkben a hat és fél év sok szomorú tapasztalata nem rendített meg teljesen, ezért történt meg, hogy őszintén szurkoltunk a belvárosi útkereszteződésekben Mesagerul Transilvant árusító modern rikkancsoknak.
És megint csalódnunk kellett.
A helyhatósági kampányban normális álláspontot képviselő, a kolozsvári hatalomváltásban reménykedő lap terjedelmes cikkben leplezi le a Székelyudvarhelyi tanácsosok „nacionalizmusát”, mert akadályozzák a görög katolikusok térhódítását a városban, majd Markó Béla portréja mellett a kolozsvári polgármesterét közli azzal a megjegyzéssel, hogy sziámi ikrek.
A cikk olvastán felvetődik a kérdés: meddig képesek velünk barátkozni a jobbhiszemű románok? Addig, amíg engedjük magunkat asszimilálni. Amint ellenállunk, ellenségükké válunk, épp úgy, mint a szélsőséges román soviniszták, akik rontják az ország megítélését, ugyanakkor nem hagyják kibontakozni az „egészséges” nacionalistákat.
Fájdalmas, hogy nincs az országban számottevő román politikai erő, amely ne tudná velünk együtt elképzelni az ország jövőjét. Ha lenne, szót emelne (merne szót emelni, ha jelentős erő lenne) annak érdekében, hogy hagyják békén a Székelyföldet, az utolsó szigetet, ahol tömbben maradt együtt az erdélyi magyarság. Van ebben az országban elég hely, ahova görög katolikus árvagondozó apácáknak otthont teremthetnek. Hogy miért éppen Székelyudvarhelyt szemelték ki, annak csak egyetlen magyarázata van: a város etnikai megkeveréséből a katonaság, a rendőrség, a csendőrség, az ortodox egyház, a tanügy, az egészségügy, az adóhivatal és más közszolgáltatási intézmény mellett a görög katolikus egyház is ki akarja venni a részét. Ha majd az is „homogén” területté válik, legyenek ott is hívei.
Még szomorúbb, hogy ebbe az akcióba egy svájci úriember is bekapcsolódott. Hogy milyen érdekből, milyen meggyőzésre hallgatva, azt nem nehéz kitalálni. Hiszen Svájcban nem szokás német kantonra rátelepíteni olasz jezsuitákat!
Tehetjük a felkiáltójelet, puffoghatunk magunkban: svájci úriemberek nem figyelnek a mi keserveinkre. Áldatlan beavatkozásuknak csak akkor van diplomáciai következménye, ha kiderül, hogy összeszűrték a levet egy titkosrendőrnővel (lásd a korábbi svájci nagykövet esetét).
Sokan sóhajtóznak, hogy jobb volt régebb. Jobb nem volt, hanem sok szempontból most rosszabb. Akkor csak a pártállam asszimilált, nem tűrt konkurenciát az elnyomás gyakorlásában, most minden politikai és társadalmi intézmény munkaversenybe lépett. Az országos méretű munkamegosztásban a legapróbb szigetecskék sem maradnak fedezetlenül. Torockón most vásárolgatják a nadrágszíjparcellákat, ortodox kolostor készül, a faluban pedig szemelik ki a jobb házakat és ígéretek hangzanak el mesés összegekről. Ezt a parányi foltot sem nézik el, amelyik megúszta az 1922-es földreformot a maga hitváltási kötelezettségével, az 1940-es határ közelségét, a mezőgazdaság szocialista iparosítását stb.
Állampárti útmutatás nélkül is működik valami központi irányelv: felszámolni minden nagy és apróbb közösséget, ahol a romániai magyarok magukban lehetnek, zavartalanul beszélhetnek anyanyelvükön, nemcsak a konyhában. És a konyhában se legyenek szeparatisták! Erről hivatott gondoskodni a Harmónia Alapítvány és sok más hasonló állami, egyházi, világi és más költségvetési létesítmény.
A napokban megint közeledett valaki baráti jobbjával. Újságcikket hozott baloldali politikus, aki nem szereti Adrian Păunescu nacionalizmusát, Mohoráékkal szimpatizál, és amióta az eszét tudja, a megbékélés híve. Cikkének számunkra legfontosabb üzenete az, hogy ne gördítsünk akadályt a román-magyar alapszerződés aláírása elé, mert majd ha mindkét ország tagja lesz az Európa Uniónak és a NATO-nak, a nemzetiségi jogok kérdése is megoldódik. Sajnos, nem tudtunk erről elvitatkozni. Mintha ténylegesen nagyothalló lett volna, vagy bizonyos problémákra nem elég hangérzékeny. Mondtuk volna, hogy kis országok közötti alapszerződés teljesen felesleges, mert a nemzetközi egyezmények betartására nagyhatalmak kötelezik őket. Be nem tartott egyezményeket kellene megerősíteni, például azt, hogy nem változtatják meg erőszakkal egy adott térség etnikai összetételét. És betartanak minden, nemzetközileg már elfogadott, vagy még el nem fogadott, de a nemzeti kisebbségek léte szempontjából fontos jogokat. Például azt is, hogy ha Székelyudvarhelynek pillanatnyilag nem a görög katolikus apácaotthon a legfontosabb létesítmény a szegénységből való kilábalásához, akkor legyen joga megakadályozni annak felépítését.
Szóval mondtuk volna, de a kommunikációs nehézségen túl, tartunk attól, hogy a szimpatikusabb mohorista baloldali politikus hátsó gondolatában szintén ott motoszkál a direktíva: mindent meg kell tenni, hogy amikor a NATO megkezdené a székelyföldi helyőrség helyi fiatalokból való verbuválását, csodálkozva nézzenek körül a nyugati szakértők: hova tűntek a székelyek?
És megint csalódnunk kellett.
A helyhatósági kampányban normális álláspontot képviselő, a kolozsvári hatalomváltásban reménykedő lap terjedelmes cikkben leplezi le a Székelyudvarhelyi tanácsosok „nacionalizmusát”, mert akadályozzák a görög katolikusok térhódítását a városban, majd Markó Béla portréja mellett a kolozsvári polgármesterét közli azzal a megjegyzéssel, hogy sziámi ikrek.
A cikk olvastán felvetődik a kérdés: meddig képesek velünk barátkozni a jobbhiszemű románok? Addig, amíg engedjük magunkat asszimilálni. Amint ellenállunk, ellenségükké válunk, épp úgy, mint a szélsőséges román soviniszták, akik rontják az ország megítélését, ugyanakkor nem hagyják kibontakozni az „egészséges” nacionalistákat.
Fájdalmas, hogy nincs az országban számottevő román politikai erő, amely ne tudná velünk együtt elképzelni az ország jövőjét. Ha lenne, szót emelne (merne szót emelni, ha jelentős erő lenne) annak érdekében, hogy hagyják békén a Székelyföldet, az utolsó szigetet, ahol tömbben maradt együtt az erdélyi magyarság. Van ebben az országban elég hely, ahova görög katolikus árvagondozó apácáknak otthont teremthetnek. Hogy miért éppen Székelyudvarhelyt szemelték ki, annak csak egyetlen magyarázata van: a város etnikai megkeveréséből a katonaság, a rendőrség, a csendőrség, az ortodox egyház, a tanügy, az egészségügy, az adóhivatal és más közszolgáltatási intézmény mellett a görög katolikus egyház is ki akarja venni a részét. Ha majd az is „homogén” területté válik, legyenek ott is hívei.
Még szomorúbb, hogy ebbe az akcióba egy svájci úriember is bekapcsolódott. Hogy milyen érdekből, milyen meggyőzésre hallgatva, azt nem nehéz kitalálni. Hiszen Svájcban nem szokás német kantonra rátelepíteni olasz jezsuitákat!
Tehetjük a felkiáltójelet, puffoghatunk magunkban: svájci úriemberek nem figyelnek a mi keserveinkre. Áldatlan beavatkozásuknak csak akkor van diplomáciai következménye, ha kiderül, hogy összeszűrték a levet egy titkosrendőrnővel (lásd a korábbi svájci nagykövet esetét).
Sokan sóhajtóznak, hogy jobb volt régebb. Jobb nem volt, hanem sok szempontból most rosszabb. Akkor csak a pártállam asszimilált, nem tűrt konkurenciát az elnyomás gyakorlásában, most minden politikai és társadalmi intézmény munkaversenybe lépett. Az országos méretű munkamegosztásban a legapróbb szigetecskék sem maradnak fedezetlenül. Torockón most vásárolgatják a nadrágszíjparcellákat, ortodox kolostor készül, a faluban pedig szemelik ki a jobb házakat és ígéretek hangzanak el mesés összegekről. Ezt a parányi foltot sem nézik el, amelyik megúszta az 1922-es földreformot a maga hitváltási kötelezettségével, az 1940-es határ közelségét, a mezőgazdaság szocialista iparosítását stb.
Állampárti útmutatás nélkül is működik valami központi irányelv: felszámolni minden nagy és apróbb közösséget, ahol a romániai magyarok magukban lehetnek, zavartalanul beszélhetnek anyanyelvükön, nemcsak a konyhában. És a konyhában se legyenek szeparatisták! Erről hivatott gondoskodni a Harmónia Alapítvány és sok más hasonló állami, egyházi, világi és más költségvetési létesítmény.
A napokban megint közeledett valaki baráti jobbjával. Újságcikket hozott baloldali politikus, aki nem szereti Adrian Păunescu nacionalizmusát, Mohoráékkal szimpatizál, és amióta az eszét tudja, a megbékélés híve. Cikkének számunkra legfontosabb üzenete az, hogy ne gördítsünk akadályt a román-magyar alapszerződés aláírása elé, mert majd ha mindkét ország tagja lesz az Európa Uniónak és a NATO-nak, a nemzetiségi jogok kérdése is megoldódik. Sajnos, nem tudtunk erről elvitatkozni. Mintha ténylegesen nagyothalló lett volna, vagy bizonyos problémákra nem elég hangérzékeny. Mondtuk volna, hogy kis országok közötti alapszerződés teljesen felesleges, mert a nemzetközi egyezmények betartására nagyhatalmak kötelezik őket. Be nem tartott egyezményeket kellene megerősíteni, például azt, hogy nem változtatják meg erőszakkal egy adott térség etnikai összetételét. És betartanak minden, nemzetközileg már elfogadott, vagy még el nem fogadott, de a nemzeti kisebbségek léte szempontjából fontos jogokat. Például azt is, hogy ha Székelyudvarhelynek pillanatnyilag nem a görög katolikus apácaotthon a legfontosabb létesítmény a szegénységből való kilábalásához, akkor legyen joga megakadályozni annak felépítését.
Szóval mondtuk volna, de a kommunikációs nehézségen túl, tartunk attól, hogy a szimpatikusabb mohorista baloldali politikus hátsó gondolatában szintén ott motoszkál a direktíva: mindent meg kell tenni, hogy amikor a NATO megkezdené a székelyföldi helyőrség helyi fiatalokból való verbuválását, csodálkozva nézzenek körül a nyugati szakértők: hova tűntek a székelyek?