Megismételhetetlen történelem
Szabadság, 1996. augusztus 27., VIII. évfolyam, 199. szám
Elképesztő meggyőződéssel ijesztgetik a többségi nép egyszerűbb fiait a bécsi döntés megismétlésének lehetőségével. Minden alkalommal. Ha egy kerületi óvodában legalább összevont, kis- és nagycsoportos magyar szekciót szeretnénk kikönyörögni, az már olyan fokú elszigetelődés lenne, amely területi leválasztáshoz vezet. Nagyobb dolgokról nem is beszélve. Ha az alapszerződésbe kollektív jogokkal kerülne be az 1201-es ajánlás, egységesék szerint holnap már közelednének a megszálló csapatok.
A bécsi döntés olyan mumus, amely nem csak most, évfordulója közelében vált ki félelmet nagyon sok emberben.
Mielőtt okát kutatnánk, előbb adjuk tanúbizonyságát annak, hogy nem a tegnap estünk le a falvédőről. Jól tudjuk, hogy a vészharangkongatóknak legalább fele érdekből reszket. Minél inkább azt a látszatot kelti, hogy eszét vesztette a rémülettől, annál nagyobbakat tud „jogosan” rúgni belénk, és a nemzetközi ápolók még bennünket okolnak, hogy páciensük állapota azért nem javul, mert furt hergeljük.
És amíg a nacionalizmus falován a politikában megtűrik, addig degeszre tömi a saját, valamint nénikéje és unokája unokájának zsebét Tehnofrig-részvényekkel.
A másik fele azonban őszintén fél a területi átrendezéstől. Mi lehet az impulzus, amely kiakasztja a világtörténelmi elődök jussához, az ősi földhöz való jog magabiztonságából? Úgy látszik, mégsem olyan erős az a sokat nevelt történelmi tudat. Vagy hamis adatokra épül. A bécsi döntésről például ma is azt tanítják, hogy többségében románok lakta területet szakítottak ki az ország testéből. Ha ez így igaz lenne, akkor bármikor – tehát most is – bekövetkezhet ilyen égbekiáltó igazságtalanság.
Ennek a tévhitnek a kialakításához, sajnos, néhányan közülünk is hozzájárultak. Forrófejűségben vagy adathiányban szenvedve 1989 után többen elkiabálták, hogy most itt az újabb alkalom. Ezzel nemcsak a „rettegők” malmára hajtották a vizet, hanem az 1940-es határrendezés hamis megvilágítását is előmozdították. Mert ha most a többségében románok lakta területet el lehetne szakítani, akkor épp úgy a bécsi döntés is magyar kisebbségnek dobta oda az ősi román föld egy részét többségében románokkal, figyelmen kívül hagyva a többségi nép, a jogos országgazda stb. tiltakozását. (Köztünk legyen mondva, annál hangosabb volt a MADOSZ szava: „Határainkkal a földjeinket védjük”.)
Pedig az 1940-es határrendezés korántsem volt olyan durva jogtiprás, amilyen mai megismétlése lenne. Bár Észak-Erdély etnikai térképén nem volt nyilvánvaló a magyar többség, a városi lakosság és a székelység kevéssel az 50 százalék fölé billentette a mérleg nyelvét. Annak a határmódosításnak egyetlen súlyos hibája volt: maga a garantáló nagyhatalom. Mert ha a győztesek hatáskörébe esik a játék a kelet-európai térképpel, ma az lenne a történelmi etika és méltányosság példaképe. Annak a határvonalnak a mentén biztosan hamarabb alapszerződtek volna, mint ahogy a Pruton túliakkal is gyorsan ment a sérthetetlen határok elismerése.
Ezzel szemben ma egészen más a helyzet az egykori Észak-Erdély területén. A városokban már az ötvenes években megindult a leghatékonyabb, a szocialista lakosságkeverés. Jellemző, hogy Bánffyhunyadra is Olténiából hoztak igazgatót és főmérnököt technikusi végzettséggel, és amikor a helybeli agronómusok (románok is) emiatt zúgolódtak, azt a választ kapták, hogy az emberek kis fizetésért nem vállalkoznak összetételjavításra. Így folyt aztán az iparosítás is, amíg eljutottunk a mai állapotokig. Kolozsvár magyarsága az egykori 80 szazalékról 20-ra zsugorodott – a szavazó választótestületet véve alapul (másra miért számítanánk?). A Székelyföld sem az az egykori tiszta magyar sziget, az iparral bejött a földgáz, így a fázósabbak is kibírják az egynapos nyarakat. Ma a bécsi döntés megismétlése valóban olyan égbekiáltó igazságtalanság lenne, hogy aláírása után nemcsak a külügyminiszter ájulna el, hanem súlyos forrongások törnének ki.
Arról nem beszélve, hogy a gazdaságilag és az infrastruktúra szempontjából leromlott vidéket vállalná-e most is az anyaország. Ezt éppen mi nem tudnánk? És akkor miért eresztjük el magunkat? Szintén érdekből?
A bécsi döntés olyan mumus, amely nem csak most, évfordulója közelében vált ki félelmet nagyon sok emberben.
Mielőtt okát kutatnánk, előbb adjuk tanúbizonyságát annak, hogy nem a tegnap estünk le a falvédőről. Jól tudjuk, hogy a vészharangkongatóknak legalább fele érdekből reszket. Minél inkább azt a látszatot kelti, hogy eszét vesztette a rémülettől, annál nagyobbakat tud „jogosan” rúgni belénk, és a nemzetközi ápolók még bennünket okolnak, hogy páciensük állapota azért nem javul, mert furt hergeljük.
És amíg a nacionalizmus falován a politikában megtűrik, addig degeszre tömi a saját, valamint nénikéje és unokája unokájának zsebét Tehnofrig-részvényekkel.
A másik fele azonban őszintén fél a területi átrendezéstől. Mi lehet az impulzus, amely kiakasztja a világtörténelmi elődök jussához, az ősi földhöz való jog magabiztonságából? Úgy látszik, mégsem olyan erős az a sokat nevelt történelmi tudat. Vagy hamis adatokra épül. A bécsi döntésről például ma is azt tanítják, hogy többségében románok lakta területet szakítottak ki az ország testéből. Ha ez így igaz lenne, akkor bármikor – tehát most is – bekövetkezhet ilyen égbekiáltó igazságtalanság.
Ennek a tévhitnek a kialakításához, sajnos, néhányan közülünk is hozzájárultak. Forrófejűségben vagy adathiányban szenvedve 1989 után többen elkiabálták, hogy most itt az újabb alkalom. Ezzel nemcsak a „rettegők” malmára hajtották a vizet, hanem az 1940-es határrendezés hamis megvilágítását is előmozdították. Mert ha most a többségében románok lakta területet el lehetne szakítani, akkor épp úgy a bécsi döntés is magyar kisebbségnek dobta oda az ősi román föld egy részét többségében románokkal, figyelmen kívül hagyva a többségi nép, a jogos országgazda stb. tiltakozását. (Köztünk legyen mondva, annál hangosabb volt a MADOSZ szava: „Határainkkal a földjeinket védjük”.)
Pedig az 1940-es határrendezés korántsem volt olyan durva jogtiprás, amilyen mai megismétlése lenne. Bár Észak-Erdély etnikai térképén nem volt nyilvánvaló a magyar többség, a városi lakosság és a székelység kevéssel az 50 százalék fölé billentette a mérleg nyelvét. Annak a határmódosításnak egyetlen súlyos hibája volt: maga a garantáló nagyhatalom. Mert ha a győztesek hatáskörébe esik a játék a kelet-európai térképpel, ma az lenne a történelmi etika és méltányosság példaképe. Annak a határvonalnak a mentén biztosan hamarabb alapszerződtek volna, mint ahogy a Pruton túliakkal is gyorsan ment a sérthetetlen határok elismerése.
Ezzel szemben ma egészen más a helyzet az egykori Észak-Erdély területén. A városokban már az ötvenes években megindult a leghatékonyabb, a szocialista lakosságkeverés. Jellemző, hogy Bánffyhunyadra is Olténiából hoztak igazgatót és főmérnököt technikusi végzettséggel, és amikor a helybeli agronómusok (románok is) emiatt zúgolódtak, azt a választ kapták, hogy az emberek kis fizetésért nem vállalkoznak összetételjavításra. Így folyt aztán az iparosítás is, amíg eljutottunk a mai állapotokig. Kolozsvár magyarsága az egykori 80 szazalékról 20-ra zsugorodott – a szavazó választótestületet véve alapul (másra miért számítanánk?). A Székelyföld sem az az egykori tiszta magyar sziget, az iparral bejött a földgáz, így a fázósabbak is kibírják az egynapos nyarakat. Ma a bécsi döntés megismétlése valóban olyan égbekiáltó igazságtalanság lenne, hogy aláírása után nemcsak a külügyminiszter ájulna el, hanem súlyos forrongások törnének ki.
Arról nem beszélve, hogy a gazdaságilag és az infrastruktúra szempontjából leromlott vidéket vállalná-e most is az anyaország. Ezt éppen mi nem tudnánk? És akkor miért eresztjük el magunkat? Szintén érdekből?