Hajrá-előzetes
Szabadság, 1996. augusztus 13., XIII. évfolyam, 187. szám
Ellentmondásosan indul a parlamenti választási kampány. Ha felcsapnánk közvélemény-kutatóknak, tudományos eszközökkel kimutathatnánk, hogy minden eddigi döntés az RMDSZ választótestülete 62 százalékának nem tetszik, és ugyanannyinak csupa öröm és lelkesedés forrása. Hogy ez több mint 100 százalék, az nem gond. A közvélemény-kutatás nem ismer lehetetlent.
És a választótestület bizonyos részének hangulata is erősen ingadozik attól függően, hogy milyen lábbal lépett le aznap az ágyból...
Nem szeretnénk falra festeni az ördögöt, de máris tarthatunk attól, hogy jogos méltatlankodások vagy jogtalan fanyalgások, vélt vagy valós sérelmek miatt ősszel is elveszítünk néhány mandátumnyi szavazatot, és akkor a bejutó képviselőinknek, szenátorainknak még nehezebb dolguk lesz, mint a jelenlegieknek. Akárcsak városi tanácsosainknak.
Hogy ennek elhárításához szerény lehetőségeinkkel hozzájáruljunk, idéznénk a helyhatósági választásokat követő olvasói véleménynyilvánítás néhány különös vonatkozását.
Meglepően sokan adtak hangot ellenszenvüknek a jelöltek iránt. Volt olyan nap, amikor a telefonszolgálatos úgy érezte, mindenki utál mindenkit. Utólag nyilvánosan is elnézést kérünk azoktól az olvasóinktól, akiktől megtagadtuk a személyekre vonatkozó heves támadások közlését, de a névtelenség homályából nem etikus személyiségeket támadni. A bíráló nevének bediktálása pedig nem feltétlenül jelent kilépést a nyílt színre. Még akkor sem, ha nem álnév. Személyiségeinket pőrére vetkőztette a bírálat és a rágalom hat és fél éve tartó kereszttüze, míg a támadók némelyike néhány csapás után gyorsan visszavonul, és még azt sem árulja el magáról, vajon nem sírja vissza a 89-es változás előtti aranyló éveket, vagy nem valamelyik Harmónia-szerű egylet híve.
A személyiségek megkérdőjelezése azonban a hátsó szándékoktól mentesen gondolkodók körében is elharapozódott, és ez már sokkal szomorúbb jelenség. Ha nem megy el szavazni – vagy nem az RMDSZ-re szavaz – az a réteg, amely egykoron a nómenklatúrához tartozott vagy a balos karrieristák osztályharcából valamilyen hasznot húzott, az is veszteség, de nem számottevő. Bár az „összetételre” időnként kínosan vigyáztak az elvtársak, a húsosfazékhoz főleg nominális magyarokat engedtek. A kétely mételye azonban mérhetetlen károkat okoz, ha azok sorában fertőz, akik a Magyar Népi Szövetség kommunista pártba való belépése óta várták egy igazi kisebbségi érdekvédelmi szervezet megalakulását. Most itt van, és elfordulnak tőle. Megtagadták szavazatukat helyhatósági listájától, és... ki tudja, mit hoz a november. Nem tetszik valaki a jelöltek közül, errefel azt sem segítjük, akiben különben feltétlenül bízunk.
Na igen, a lista... Az volt az olvasói véleménynyilvánítás másik főszereplője. Hogy miért közölték olyan későn, amikor már nem lehetett róla vitatkozni? Meg milyen célt szolgált a magas röptű sárdobálás? Hát a pozitív propaganda hiánya? Meg hogy miért nem volt saját polgármesterjelöltünk? (Ha lett volna, akkor biztosan központi témává válik, hogy miért volt, ahogy most körvonalazódik az elnökjelölt körüli közvéleménymegoszlás.) A júniusi kudarchangulat hevében volt, aki kertelés nélkül kimondta: ennyi melléfogás láttán meggyőződése, hogy valaki „odafönn” szándékosan rontja helyzetünket, és ő személy szerint ezért nem ment el szavazni.
Ezt a létérzést azóta csillapíthatta a számtalan elemzési kísérlet, amelyből egy dolog biztosan kiderült: a választási kampány megszervezése, lebonyolítása roppant nehéz feladat. De a szakértelem és politikai szimat hiányánál jóval súlyosabb kétely, a rosszhiszeműség feltételezése ősszel is felütheti a fejét, ezért fel kell tennünk a kérdést: kinek a malmára hajtotta a vizet szavazatának megvonásával? Vajon nem éppen az általa sejtett legsötétebb cél megvalósítását mozdította elő?
Aki még nem vette volna észre, annak idejében szólunk: a parlamenti választási kampányban is lesz alkalom csalódásra, kiábrándulásra. Talán még több is... De a végeredmény a választókon múlik. Ha senki sem hagyja magát rászedetni az események ellentmondásosságától – nem lesz kudarc! A választások előtti fejleményeket tehát azzal a derűs alapállással nézzük végig, hogy történjék bármi, a hajrában mi, választók, úgyis rákapcsolunk.
És a választótestület bizonyos részének hangulata is erősen ingadozik attól függően, hogy milyen lábbal lépett le aznap az ágyból...
Nem szeretnénk falra festeni az ördögöt, de máris tarthatunk attól, hogy jogos méltatlankodások vagy jogtalan fanyalgások, vélt vagy valós sérelmek miatt ősszel is elveszítünk néhány mandátumnyi szavazatot, és akkor a bejutó képviselőinknek, szenátorainknak még nehezebb dolguk lesz, mint a jelenlegieknek. Akárcsak városi tanácsosainknak.
Hogy ennek elhárításához szerény lehetőségeinkkel hozzájáruljunk, idéznénk a helyhatósági választásokat követő olvasói véleménynyilvánítás néhány különös vonatkozását.
Meglepően sokan adtak hangot ellenszenvüknek a jelöltek iránt. Volt olyan nap, amikor a telefonszolgálatos úgy érezte, mindenki utál mindenkit. Utólag nyilvánosan is elnézést kérünk azoktól az olvasóinktól, akiktől megtagadtuk a személyekre vonatkozó heves támadások közlését, de a névtelenség homályából nem etikus személyiségeket támadni. A bíráló nevének bediktálása pedig nem feltétlenül jelent kilépést a nyílt színre. Még akkor sem, ha nem álnév. Személyiségeinket pőrére vetkőztette a bírálat és a rágalom hat és fél éve tartó kereszttüze, míg a támadók némelyike néhány csapás után gyorsan visszavonul, és még azt sem árulja el magáról, vajon nem sírja vissza a 89-es változás előtti aranyló éveket, vagy nem valamelyik Harmónia-szerű egylet híve.
A személyiségek megkérdőjelezése azonban a hátsó szándékoktól mentesen gondolkodók körében is elharapozódott, és ez már sokkal szomorúbb jelenség. Ha nem megy el szavazni – vagy nem az RMDSZ-re szavaz – az a réteg, amely egykoron a nómenklatúrához tartozott vagy a balos karrieristák osztályharcából valamilyen hasznot húzott, az is veszteség, de nem számottevő. Bár az „összetételre” időnként kínosan vigyáztak az elvtársak, a húsosfazékhoz főleg nominális magyarokat engedtek. A kétely mételye azonban mérhetetlen károkat okoz, ha azok sorában fertőz, akik a Magyar Népi Szövetség kommunista pártba való belépése óta várták egy igazi kisebbségi érdekvédelmi szervezet megalakulását. Most itt van, és elfordulnak tőle. Megtagadták szavazatukat helyhatósági listájától, és... ki tudja, mit hoz a november. Nem tetszik valaki a jelöltek közül, errefel azt sem segítjük, akiben különben feltétlenül bízunk.
Na igen, a lista... Az volt az olvasói véleménynyilvánítás másik főszereplője. Hogy miért közölték olyan későn, amikor már nem lehetett róla vitatkozni? Meg milyen célt szolgált a magas röptű sárdobálás? Hát a pozitív propaganda hiánya? Meg hogy miért nem volt saját polgármesterjelöltünk? (Ha lett volna, akkor biztosan központi témává válik, hogy miért volt, ahogy most körvonalazódik az elnökjelölt körüli közvéleménymegoszlás.) A júniusi kudarchangulat hevében volt, aki kertelés nélkül kimondta: ennyi melléfogás láttán meggyőződése, hogy valaki „odafönn” szándékosan rontja helyzetünket, és ő személy szerint ezért nem ment el szavazni.
Ezt a létérzést azóta csillapíthatta a számtalan elemzési kísérlet, amelyből egy dolog biztosan kiderült: a választási kampány megszervezése, lebonyolítása roppant nehéz feladat. De a szakértelem és politikai szimat hiányánál jóval súlyosabb kétely, a rosszhiszeműség feltételezése ősszel is felütheti a fejét, ezért fel kell tennünk a kérdést: kinek a malmára hajtotta a vizet szavazatának megvonásával? Vajon nem éppen az általa sejtett legsötétebb cél megvalósítását mozdította elő?
Aki még nem vette volna észre, annak idejében szólunk: a parlamenti választási kampányban is lesz alkalom csalódásra, kiábrándulásra. Talán még több is... De a végeredmény a választókon múlik. Ha senki sem hagyja magát rászedetni az események ellentmondásosságától – nem lesz kudarc! A választások előtti fejleményeket tehát azzal a derűs alapállással nézzük végig, hogy történjék bármi, a hajrában mi, választók, úgyis rákapcsolunk.