A meddőség tisztasága
Szabadság, 1996. augusztus 3., VIII. évfolyam, 179. szám
Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben Bukarest hamarabb lesz európai jellegű város, mint Kolozsvár. A Balkán állítólag legbalkánibb városában megindult egy folyamat, amely az utcai szemlélő számára láthatatlan.
Azt már évekkel ezelőtt tapasztalhattuk, hogy néhány üzlet belvilágában úgy érezzük magunkat, mint Einstein kísérleti kabinjában: elveszítjük tájékozódó képességünket, nem tudjuk, hol vagyunk. A budapesti Váci utcára, avagy még nyugatibb helyiségre gyanakodhatunk. Most vonatkoztassunk el enyhébb vagy mélyebb undorunktól, amelyet a Coleus-féle üzlethálózatok eredetének szaga kelt. Ceauşescu folyószámláiból nem csak a fővárosban kapitalistává átvedlett nómenklatúra részesedett. Kolozsváron 1989 után, olyan hirtelen, hogy a Főtéren, az Uránia és a sörgyár előtt az aszfalton nyomelemként még ott volt az áldozatok vére, szintén épültek kacsalábon forgó nyaralók, villák stb., amelyeket nehéz lenne a sokoldalúan fejlett szocialista fizetésekből megspórolt összegekkel igazolni.
A különbség már kezdetben a felfogásbeli alapállásban rejlett. Bukarestben befektettek, Kolozsváron költekeztek. Bukarestben vonzották, Kolozsváron szórták a pénzt. A kivételek most ne hördüljenek fel, csak az általános tendenciákra figyeljünk, amelyek eredője a jelenlegi helyzet. A kapitalizmus fővárosi „építői” is fellélegeztek, amikor kenyéradójukat lelőtték, és többé nem volt aki korlátozza dolláros napidíjaikat. És milyen az éhes malac: nekiesik a vályúnak. A Dacia Felix Bank fejeinek párizsi utazásaival azonban nem vehették fel a versenyt – és nem is akarták. Inkább biztosították maguknak a későbbi párizsi utazásokat is, itthoni fejlesztésekkel.
Jellemző, ahogyan Bukarestben rendszeres időközönként szörnyen megharagudtak a bódés kiskapitalistákra, és a polgármesteri hivatal kivonult az emelődarukkal és a talajgyalukkal. A rombolás azonban inkább hasonlított szelekcióra. Azok a bódésok tűntek el, akik a kezdeti befektetést nem gyarapították, hanem inkább saját banán- és rágógumi-fogyasztásukat növelték. Akik a haszonból az áruválasztékot bővítették, majd civilizáltra formázták vállalkozásuk „székhelyét”, azokat a polgármesteri szigor kikerülte (jó, na, azokat is, akik letejeltek, de most nem erről van szó). Bukarestben ma sokkal több a bódé, mint 1990-ben, csak sokkal tágasabbak és csillogóbbak, mint az egykoriak vagy az állami tulajdonban maradt áruházak.
Ezzel szemben Kolozsváron nagyjából azzal vagyunk, ami közvetlenül a 89-es fordulat után megvalósult. Berendeztek néhány méregdrága vitrint a Főtéren, felkerültek hangzatos firmák szegényes boltokra – és kész. A többi cirkuszi kellék: körte- és zászlócskafüzér, oszlopszerű vagy lapátkezű szobor. No, meg a Hajnal negyedbeli Caritas-csőd.
Tagadhatatlan, hogy Bukarest mocskosabb, visszataszítóbb mint Kolozsvár. Helyenként orrfacsaró a szemétbűz, kibírhatatlan a koldussereg „meggyőző” vonaglása az utcákon, metróállomásokon. De Kolozsvár tisztaságáról inkább a meddőség kietlensége jut az ember eszébe, míg Bukarest rendetlenségéből már látható a kivezető út: a csillogó csarnokokká növekedett egykori bódék tulajdonosai – üzleti érdekből – környezetükben nem tűrik a mocskot. Hát még a nagytőkések! És ezek a civilizált körletek egyre nagyobbakká, helyenként már összefüggőkké válnak.
Ilyen összefüggésben még elszomorítóbb a polgármesteri „célkitűzés” a városközponti újságárusító asztalok felszámolásáról. Tömören kifejezi a helyi hatalom vállalkozás-ellenességét, szemben az eddig liberális, a továbbiakban szindikalista fővárosi városirányítással.
Azt már évekkel ezelőtt tapasztalhattuk, hogy néhány üzlet belvilágában úgy érezzük magunkat, mint Einstein kísérleti kabinjában: elveszítjük tájékozódó képességünket, nem tudjuk, hol vagyunk. A budapesti Váci utcára, avagy még nyugatibb helyiségre gyanakodhatunk. Most vonatkoztassunk el enyhébb vagy mélyebb undorunktól, amelyet a Coleus-féle üzlethálózatok eredetének szaga kelt. Ceauşescu folyószámláiból nem csak a fővárosban kapitalistává átvedlett nómenklatúra részesedett. Kolozsváron 1989 után, olyan hirtelen, hogy a Főtéren, az Uránia és a sörgyár előtt az aszfalton nyomelemként még ott volt az áldozatok vére, szintén épültek kacsalábon forgó nyaralók, villák stb., amelyeket nehéz lenne a sokoldalúan fejlett szocialista fizetésekből megspórolt összegekkel igazolni.
A különbség már kezdetben a felfogásbeli alapállásban rejlett. Bukarestben befektettek, Kolozsváron költekeztek. Bukarestben vonzották, Kolozsváron szórták a pénzt. A kivételek most ne hördüljenek fel, csak az általános tendenciákra figyeljünk, amelyek eredője a jelenlegi helyzet. A kapitalizmus fővárosi „építői” is fellélegeztek, amikor kenyéradójukat lelőtték, és többé nem volt aki korlátozza dolláros napidíjaikat. És milyen az éhes malac: nekiesik a vályúnak. A Dacia Felix Bank fejeinek párizsi utazásaival azonban nem vehették fel a versenyt – és nem is akarták. Inkább biztosították maguknak a későbbi párizsi utazásokat is, itthoni fejlesztésekkel.
Jellemző, ahogyan Bukarestben rendszeres időközönként szörnyen megharagudtak a bódés kiskapitalistákra, és a polgármesteri hivatal kivonult az emelődarukkal és a talajgyalukkal. A rombolás azonban inkább hasonlított szelekcióra. Azok a bódésok tűntek el, akik a kezdeti befektetést nem gyarapították, hanem inkább saját banán- és rágógumi-fogyasztásukat növelték. Akik a haszonból az áruválasztékot bővítették, majd civilizáltra formázták vállalkozásuk „székhelyét”, azokat a polgármesteri szigor kikerülte (jó, na, azokat is, akik letejeltek, de most nem erről van szó). Bukarestben ma sokkal több a bódé, mint 1990-ben, csak sokkal tágasabbak és csillogóbbak, mint az egykoriak vagy az állami tulajdonban maradt áruházak.
Ezzel szemben Kolozsváron nagyjából azzal vagyunk, ami közvetlenül a 89-es fordulat után megvalósult. Berendeztek néhány méregdrága vitrint a Főtéren, felkerültek hangzatos firmák szegényes boltokra – és kész. A többi cirkuszi kellék: körte- és zászlócskafüzér, oszlopszerű vagy lapátkezű szobor. No, meg a Hajnal negyedbeli Caritas-csőd.
Tagadhatatlan, hogy Bukarest mocskosabb, visszataszítóbb mint Kolozsvár. Helyenként orrfacsaró a szemétbűz, kibírhatatlan a koldussereg „meggyőző” vonaglása az utcákon, metróállomásokon. De Kolozsvár tisztaságáról inkább a meddőség kietlensége jut az ember eszébe, míg Bukarest rendetlenségéből már látható a kivezető út: a csillogó csarnokokká növekedett egykori bódék tulajdonosai – üzleti érdekből – környezetükben nem tűrik a mocskot. Hát még a nagytőkések! És ezek a civilizált körletek egyre nagyobbakká, helyenként már összefüggőkké válnak.
Ilyen összefüggésben még elszomorítóbb a polgármesteri „célkitűzés” a városközponti újságárusító asztalok felszámolásáról. Tömören kifejezi a helyi hatalom vállalkozás-ellenességét, szemben az eddig liberális, a továbbiakban szindikalista fővárosi városirányítással.