Epilógus
Szabadság, 1996. január 15., VIII. évfolyam, 11. szám
Íme egy példa arra, hogy a pártatlanságban tetszelgő igazságosztogatás útja félműveltséggel van kikövezve.
Tárgyi tévedéseit nézzük el a német újságírónak. Azon se hökkenjünk meg, hogy nem tudja: tényleg nem hasonlíthatók össze a nagyobb jövedelmet hajszoló vendégmunkások az őslakókkal. Mindezt nehéz megérteni annak, akinek mérlegén a többségi kultúrimperialisták ugyanolyan súlyosak, mint a kisebbségi fasiszták. Ilyen bonyolult dolgokat képtelenség megmagyarázni annak, aki szerint lehetnek fasisztái egy olyan kisebbségnek, amely 75 év alatt egyetlen terrorista jellegű akciót hajtott végre, azt, aminek szemtanúja lehetett a Mátyás-szobor előtt, azokkal a nénikékkel és bácsikákkal, akiket állítólag autóbuszokkal hoztak verekedni...
Ide vezet az előítélet, amelyet már a bevezetőben elárul magáról a német újságíró: Kolozsvár félig München, félig Szarajevó. Miért nem Szófia? Mert ott nincs Bosznia-szindróma?
Mivel helyzetünket ellenségünknek sem kívánjuk, csupán azt szeretnénk, hogy R. Luyken egyetlen éjszakát töltsön el a következő rémálomban. Napóleonunk Berlinbe költözik polgármesternek. Hűséges szárnysegédje, Liviu, elkíséri és ásatást rendel el a Magdeburgi kapu tövében. Néhány megmaradt idős német tiltakozására Liviu így nyilatkozik a sajtónak: mit akarnak a németek, mikor a legnagyobb királyuk francia volt, a legnagyobb költőjük lengyel és legnagyobb humanistájuk természetesen román stb. stb. R. Luyken pillantásával esdekel a nagyvilágból érkezett újságíróknak, kérdezzék már meg Liviutól: milyen nemzetiségűnek született az ő nemzetének legnagyobb királya? Hát legnagyobb költője? És legnagyobb fejedelmi festője? Csak nem tagadhatja meg Hohenzollern Sigmaringent, Eminovicsot, Szatmári Papp Károlyt? Meg a többi Lazarovici-ot meg Cocist. De hiába! A sajtó süket a hátrányos helyzetbe került németség sérelmeire, mert attól tart, hogy a szorongatott kisebbség visszapofázásával megrendíti a térség nyugalmát. Ezért a világ közvéleménye felé azt a tévhitet közvetíti, hogy a jellegtelen német nemzet értékei eltörpülnek Liviu nemzetének új alkotásai mellett – még ha lekezelően giccseseknek nevezi is azokat –, tehát fel lehet áldozni a Magdeburgi kaput.
Kellemes ébredést, kedves Nyugat!
Tárgyi tévedéseit nézzük el a német újságírónak. Azon se hökkenjünk meg, hogy nem tudja: tényleg nem hasonlíthatók össze a nagyobb jövedelmet hajszoló vendégmunkások az őslakókkal. Mindezt nehéz megérteni annak, akinek mérlegén a többségi kultúrimperialisták ugyanolyan súlyosak, mint a kisebbségi fasiszták. Ilyen bonyolult dolgokat képtelenség megmagyarázni annak, aki szerint lehetnek fasisztái egy olyan kisebbségnek, amely 75 év alatt egyetlen terrorista jellegű akciót hajtott végre, azt, aminek szemtanúja lehetett a Mátyás-szobor előtt, azokkal a nénikékkel és bácsikákkal, akiket állítólag autóbuszokkal hoztak verekedni...
Ide vezet az előítélet, amelyet már a bevezetőben elárul magáról a német újságíró: Kolozsvár félig München, félig Szarajevó. Miért nem Szófia? Mert ott nincs Bosznia-szindróma?
Mivel helyzetünket ellenségünknek sem kívánjuk, csupán azt szeretnénk, hogy R. Luyken egyetlen éjszakát töltsön el a következő rémálomban. Napóleonunk Berlinbe költözik polgármesternek. Hűséges szárnysegédje, Liviu, elkíséri és ásatást rendel el a Magdeburgi kapu tövében. Néhány megmaradt idős német tiltakozására Liviu így nyilatkozik a sajtónak: mit akarnak a németek, mikor a legnagyobb királyuk francia volt, a legnagyobb költőjük lengyel és legnagyobb humanistájuk természetesen román stb. stb. R. Luyken pillantásával esdekel a nagyvilágból érkezett újságíróknak, kérdezzék már meg Liviutól: milyen nemzetiségűnek született az ő nemzetének legnagyobb királya? Hát legnagyobb költője? És legnagyobb fejedelmi festője? Csak nem tagadhatja meg Hohenzollern Sigmaringent, Eminovicsot, Szatmári Papp Károlyt? Meg a többi Lazarovici-ot meg Cocist. De hiába! A sajtó süket a hátrányos helyzetbe került németség sérelmeire, mert attól tart, hogy a szorongatott kisebbség visszapofázásával megrendíti a térség nyugalmát. Ezért a világ közvéleménye felé azt a tévhitet közvetíti, hogy a jellegtelen német nemzet értékei eltörpülnek Liviu nemzetének új alkotásai mellett – még ha lekezelően giccseseknek nevezi is azokat –, tehát fel lehet áldozni a Magdeburgi kaput.
Kellemes ébredést, kedves Nyugat!